Magda anyja hetven felett volt már, későn szülte őt, nem volt igazán tervben, amit gyakran emlegetett, de sose negatív felhanggal. A szeme az évek során nem romlott, mintha direkt olvasásra teremtették volna, ezért csak gyűjtötte és falta a könyveket, ami lehetővé tette, hogy ne legyen valós része ennek a világnak. Sose tudta megkérdezni tőle, mi az oka ennek a fura elbujdosásnak, mert egyszerűen nem lehetett szóba hozni. Nem voltak rá szavak, és ha voltak is, ő nem találta meg őket. Anyja mintha nem akarta volna észrevenni, hogy bántja őt ez a távolságtartás, pedig bizonyára sejtette, hiszen remek érzékkel olvasott mások lelkében, még ha nem is törődött velük igazán. A város egyik eldugott utcájában lakott, egy olyan házban, ami akár mézeskalács házikó is lehetett volna, ha kicsivel jobban karbantartották volna. Ám az idős asszony csak legyintett, mondván, neki jó így is, csak ne omoljon a fejére.
Magda közvetlenül a járda mellé gurult, és sokáig nem volt kedve kiszállni a süvítő szélben. Hosszú percekig várt, de tudta, hogy ha nem szedi össze magát, és nem dacol az időjárással, akkor bekebelezi a nemtörődömség. Ő azonban más akart lenni, mint az édesanyja, ezért nagy levegőt vett, és kipattant a kocsiból.
Szélvészgyorsan megnyomta a csengőt, mire az ajtó kérdezés nélkül kinyílt.
– Manya, te bárkinek ajtót nyitsz? – kérdezte, ahogy belépett. A megszólítás gyerekkorból maradt meg köztük, egyikük se akart változtatni rajta.
– Dehogy nyitok, de láttam, hogy te jöttél – hangzott a válasz. A fehérhajú, sárgás bőrű asszony elmosolyodott, és mintha kacsintott volna egyet. Ez egészen szokatlan volt tőle, Magda el is csodálkozott.
– Akkor jó, mert már kezdtem aggódni…
– Vedd le a kabátod, fűtök rendesen! – mondta a szikár, csontos asszony, és hosszú szoknyájában a lánya elé totyogott. – Fogadjunk, hogy a temetőben voltál! – nézett rá fejcsóválva, majd megölelte.
– Te mindent tudsz? – nevette el magát a lány. – Biztosan a könyvekből.
– Jaj, nagyon vicces vagy ma! Inkább főzök neked egy teát, és mesélj nekem arról, hogy van-e végre valaki, aki feledtetni tudja veled Williamet.
– Gyümölcsöst, ha van, jó? – huppant le Magda a fotelbe, és kicsit morcosan nézett szét. Minden alkalommal, amikor eljött, anyja tudtára adta, hogy ideje van a gyásznak, de ideje a megújulásnak is. A holtak nem jönnek vissza, és nem szabad, hogy az élők sorsát oly módon befolyásolják, hogy az kárukra legyen.
– Tudom, erdei…Ismerlek. Mondd meg nekem, mit kerestél ebben az időben a sírok között? Mi volt az, ami nem várhatott?
– Manya, szeretném, ha nem nyaggatnál ezzel. Majd túlleszek rajta, és ígérem, lesz egyszer még unokád is, bár azt nem tudom kitől, de ha kell, felkapok egyet az utcán és elhozom neked bemutatni. Vagy kölcsönzök egyet a kórházból.
Manya, akinek a rendes neve Adél volt, felnevetett.
– Nem csodálkoznék rajta, a barátnőd biztosan adna is egyet. Sokat felejtenek odabent, nem?
– Igen, főleg azokat, akik betegek vagy sérültek.
– Ez nagyon szomorú. – Azzal vizet engedett a csapból, és bekapcsolta a forralót. – Én nem értem az embereket. Megint beszéltél William-mel?
Magda megcsóválta a fejét. Anyja átlátott rajta vagy olvasott a gondolataiban.
– Igen…Kértem, hogy adjon egy jelet, ha támogat egy kapcsolatban, de csak egy kiskutya járt arra, amit jelnek aligha lehet nevezni.
– Kisbabám, kezdesz megijeszteni! A döntés a te kezedben van. Menj társaságba, hónapok óta hívnak a barátaid, ne utasítsd vissza őket! A világot nem zárhatod magadra, mert elveszítettél valakit, akit szerettél.
– Ezek csak szavak, te is tudod. Nem zárok én semmit, csak hagyom, hogy múljon az idő.
– Épp ez a baj, hogy múlik, és te nem vagy benne. Az a hülye bolt lefoglal teljesen, aztán hazamész a nagyon hülye macskádhoz, és ezt hívod életnek.
– Mondod te, aki csak olvasol.
– Én hetven elmúltam… De te? Mondd nekem, hogy legalább ismersz olyat, aki néha eszedbe jut, mint jelölt!
Magda úgy nevetett, olyan jóízűen, ahogy már régen nem. Nézte a hosszú szoknyás boszorkányt, aki ha tehette volna, belöki bárki karjába, csak ne legyen egyedül. Adél lábujjhegyre állt, és két virágos bögrét vett le a zöld, régimódi konyhaszekrény lefelső polcáról, majd finom mozdulatokkal egy-egy filtert tett mindkettőbe, majd óvatosan, szinte kínos lassúsággal csorgatni kezdte rájuk a forró vizet.
– Megnyugodhatsz, ismerek. Még nem tudom, hogy jelölt-e, de van benne valami, ami érdekel.
– Hála neked, Szent Rita! – nézett fel a másik az égre. – Nem hiába fohászkodtam.
– Azért még várj a nagy hálálkodással. Még semmi nem történt, és attól tartok, nem is fog, mert talán nős.
– Akkor ne is történjen! – Hangzott a válasz. Azzal odanyújtotta a bögrét. – Azokkal nem szabad.
– Tudom, eszemben sincs, csak kérdeztél, én meg válaszoltam.
– És mit is mondtál, van azzal a kutyával?
– Azt hiszem, semmi…Csak…– azzal elhallgatott. A szél olyan erősen vágta az egyik száraz ágat az ablakhoz, hogy összerezzent. A kutya ott maradt a fagyban…Pedig lehet, hogy William küldte…
– Kár. Szükséged lenne egy társra, mert a macska csak kolonc, a kutya azonban lehetőség.
Mindketten hallgattak. Magda miközben meggondolatlanul belekortyolt a forró teába, és meg is égette azonnal a nyelvét, úgy érezte, anyjának igaza van. Eldöntötte, hogy visszamegy az árva jószágért és befogadja. Vén kandúrja majdcsak megbarátkozik vele.
Folytatjuk…
