Magda sokat gondolkodott Rena szavain. Vajon miért nem akarja bevallani, hogy William után is van élet? Még vannak vágyai, szeretne szeretni, és nem bánná, ha valaki magához ölelné. A szeretkezés hiányának érzetét pláne nem merte bevallani önmagának. El se tudta képzelni, hogy létezhet a Földön valaki, akinek megengedi majd egyszer, hogy megsimogassa vagy megcsókolja. Még a nyakát sem, nemhogy máshol. Elfintorodott, hisz régen nem volt ennyire finnyás, sőt húszas éveiben inkább kamaszokhoz illően váltogatta partnereit. Lassan csendesedett le benne a bizonyítási kényszer, mert a szíve mélyén tudta, hogy az édesapjának akarja megmutatni, hogy csinos, jó természetű és okos. Ám ezek a próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak. Jöttek-mentek a srácok, és félévnél tovább egyikkel se bírta. Üresek voltak, céltalanok, és csak szex volt minden elképzelésük tárgya. Magda azonban nem adta magát könnyen. A testét igen, a lelkét nem. Ezzel sokáig nem is volt gond, de egy idő után némelyik rájött, hogy jelen sincs a saját életében, ezért lelépett, vagy szemrebbenés nélkül közölte, hogy a lány jégkirálynő vagy fából van, mert semmi nem érinti meg. Ezért lett Williamből maga a csoda, mert ő felébresztette minden érzékét. Mellette egy másik nő kelt életre, és halt is meg vele együtt.
Maradt a kutya, a jel, ami békésen szunyókált a lába mellett. Istenem, ha még kötögetnék is, akkor olyan lennék, mint a nagyanyám, gondolta keserűen.
Rena nem sejtette, hogy aznap még jelenetet fog rendezni az utcán. Azt se, hogy képes rá. Pár saroknyira a Rose-tól, volt egy lepukkadt üzletecske, ahol sose volt friss a rózsa, ahogy a többi virág se, ami egyet jelenthetett: nem ment jól, és rájuk fonnyadtak.
Ahogy kapucniját fejébe nyomva sietett a barátjához, épp csak bepillantott az üzlet maszatos üvegén, amikor észrevette Móricot. Az áruló, morogta, ahogy elhaladt. Máshol vásárol. A szél feltámadt, és annyira hideg lett megint, hogy éjszaka akár hó is eshetett volna, ha megeresztik az égi csapokat. Pár lépés után megtorpant. Valami azt súgta neki, hogy szólítsa meg az idegent, és derítsen már ki róla valamit, mert ezt a fajta nevetséges titkolózást, amit műveltek a főnökével, nem bírta nézni. Mint valami ócska thriller, mondogatta magának, amelyben látjuk a szereplőket, és sejtjük, hogy nem járnak egyenes utakon, de nem tudjuk, kiben lakik az ördög. Rena kedvelte Magdát, de ezt sose adta a tudtára, nehogy eszébe jusson visszaélni a jó szívével. Volt már ilyen főnöke, tudta, hogy ha megnyílik, könnyebben megtalálják a gyenge pontját, és ki is használják. Ezért megmaradt alkalmazottnak, de olyannak, aki nyitott szemmel jár, és ha kell, maga kezébe veszi az irányítást.
Móric maga se értette, miért ragaszkodik megrögzötten a rózsákhoz, mintha Flórának nem lenne mindegy. Már feleslegesen bánta, hogy kidobta a tulipánokat, úgyis hiába ment vissza értük, volt nála sokkal gyorsabb, aki felmarkolta és elvitte pár perc leforgása alatt.
Ezért új csokrot kellett vennie, mert nem nyughatott, amíg ki nem megy hozzá, hogy pár szót váltson vele a temetőben, és üres kézzel sose szokott beállítani. Amikor a száraz arcú, öregedő nő becsomagolta fonnyadt rózsáit, egyre rosszabb lett a kedve. Az üzletnek hagymaszaga volt, és az árujuk se volt szemrevaló. Másodszorra azonban nem akart több időt és pénzt kidobni, majd otthon kicsit feljavítja a virágok állagát, gondolta, mielőtt másnap kiviszi.
Nem sejtette, hogy a poros kirakat előtt, a szállingózó hóesésben, ami lehet, hogy csak hódara volt, valaki várja, zsebre tett kézzel figyeli minden mozdulatát egy kapucnis, és ahogy kilép, annak rendje-módja szerint lerohanja.
– Ezek mivel jobbak, mint a tulipánok? – kérdezte nyersen. – Nincs nő, aki örülne egy ilyen fonnyadt csokornak.
Móric egy pillanatra elpirult, mint akinek meglesték a titkát. Fel se ismerte azonnal a lányt, de pár pillanattal később rájött, hol látta máskor. Abban a csinos virágüzletben az árkádok alatt.
– Igaza van! – felelte neki gyorsan.
– Akkor miért dobta ki a tulipánokat, amikért annyit fizetett? Maga szerint ez normális?
– Ne haragudjon, kisasszony, de ismer ön engem? – nézett rá ingerülten. Sehogy se tetszett neki ez a hang, de veleszületett udvariassága nem engedte, hogy durván beszéljen.
– Igen, ismerem! Maga az, aki minden héten beállít, megvesz egy rakás gyönyörű virágot. Biztosan örül neki a felesége, nem igaz?
Móric nem gyakran találkozott olyan emberrel, aki ennyire nyersen le merte volna támadni az utcán. Hirtelen zavarba jött, és akaratlanul is kibökte az igazságot:
– Nincsen feleségem. Meghalt.
Rena nem jött zavarba, sőt mintha sejtette volna előre a választ.
– Sajnálom! Nem akartam kellemetlenkedni, csak a főnököm ma… – Itt elharapta a mondókáját, mert már így is túllépett minden határt, és ha még elmeséli, mi történt, akkor a munkája is veszélybe kerülhet.
– A főnöke? A hölgy a boltban? Ő küldte utánam? Magának az a dolga, hogy figyelje a vevőket és zaklassa őket?
A lány nem válaszolt. Megbánta, hogy szóvá tette a dolgot, azt is, hogy puszta jószándékból beleavatkozott valamibe, amihez nem volt köze.
– Nem, neki ehhez semmi köze…Csak én voltam egy buzgómócsing…Ne haragudjon. Sajnálom.
– Nonono, ezzel nem ússza meg! Érzem, hogy valamit eltitkol…
– Nem titkolok semmit, csak hülyén viselkedtem. Kérem, hogy ne áruljon be! Természetesen ott vesz virágot, ahol csak akar és amilyet csak akar.
Móric elvigyorodott. Milyen fiatal ez a lány, gondolta, és mennyire szókimondó. Valaha ő se volt más, de az idők során megalkuvó lett. Hirtelen megrázta magát, nem tudva, hogy a hidegtől, vagy a felismeréstől, és kibökte, ami eddig is nagyon érdekelte:
– Nem fogom beárulni, ebben biztos lehet, de cserébe két dolgot áruljon el nekem!
– Mindjárt kettőt? – Rena tudta, hogy megnyerte a csatát. Teljesítette a mentőangyal szerepét, még ha nem is szándékosan.
A férfi jókedvűen végigmérte, és hosszú idő óta először érezte, hogy kedve van élni.
– Hogy hívják a főnökét?
– Magdának. És ha azt akarja még tudni, hogy hány éves, nem árulom el. Azért ez ciki lenne.
Móric felnevetett.
– Nem, inkább az érdekelne, kihez jár a temetőbe havonta?
– Ezt magától is kitalálhatta volna… A férjéhez, aki pár éve halt meg. De látom, maga többet tud, mint sejtettem.
– Meglehet, de nem eleget. Köszönöm az információt. Hasznos találkozás volt.
– Én is, Mr. Grant! – suttogta Rena. Felettébb hasznos. Másnap reggel, lesz miről mesélnie, merthogy ezt nem fogja elmondani telefonon, azt tudta előre.
– Akkor viszlát! – mondta hangosan. Azzal megfordult és elindult felfelé a dombon, ahol barátja lakásának finom melege várta.
– Grant? Miféle Grant? – töprengett Móric, és a fura lány után nézett. A Móric se jobb, de mamája az író rajongója volt, így miatta kapta ezt a nevet. Gyerekkorában gyűlölte, ma már nem haragudott, ha Móricka-viccet meséltek neki röviddel azután, hogy bemutatkozott.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
