A másnap valóban más nap volt, és azon túl, hogy arra gondolt, mennyire fontos neki a Móriccal való találkozó, Magda egészen higgadtan tűrte az idő múlását. Eszébe jutott, hogy tizenéves korában már rég megbolondult volna az izgalomtól, ám most igyekezett időnként hevesebben dobogó szívét lecsillapítani. Az a lelkes, rajongó kislány nagyon ritkán jött csak elő belőle, nem mintha elnyomta volna, de nem volt se lehetősége, se alkalma, hogy kellően megéljen szerelmes pillanatokat. A szerelem különben is csak illúzió, talán a szív unalma. Olyasféle izgalmat gerjeszt, amit addig sose, és elhiteti, hogy csoda származik belőle. Magda bár nem vallotta be magának, megijedt. Félt attól, hogy jó lesz a délután, a csalódástól viszont egyenesen rettegett. Ha jól fogja érezni magát, akkor az kicsit olyan lesz, mintha megcsalná William-et, ha meg rájön, hogy Móric fura, de kellemetlen figura, akkor szegényebb lesz egy álommal. Akkor nem lesz fontos az érkezése, eltűnik a játék öröme, amit az ő megfigyelése jelentett.
Szerencsére aznap délelőtt szokatlanul sok munkájuk volt. Két temetésre is bőségesen rendeltek koszorúkat. Ami másoknak szomorúság, nekik jövedelem, gondolta ezredszer is, amikor elkészült a gerberákkal és rózsákkal telitűzdelt alappal, amihez a vevők ragaszkodtak. Ezt kérték, hát legyen ez, hagyta rájuk. Nem volt maradéktalanul elégedett, de nem akart vitatkozni.
Odakint elállt a napok óta kellemetlenül süvítő szél, de a nap nem akart kibújni a felhők mögül. Nulla fok körül lehetett a hőmérséklet, bent azonban kellemes volt, Billy se panaszkodott, mert kezdte lassan elfogadni a mindent elárasztó virágillatot, ami kezdetben zavarta. Ha tehette, Magda lába mellé kucorodott szorosan, aminek az volt az ára, hogy nem lehetett mozogni tőle, sőt egyszer a farka vége is bánta, mert a nő akaratlanul rálépett.
– Ejnye! – mordult rá. – Mondtam, hogy ne gyere be. Nem tudok rád figyelni a kapkodásban.
– Mi lesz vele, ha te elmész háromkor? – szólalt meg váratlanul Rena, aki a szokásosnál is hallgatagabb volt.
– Ezen én is gondolkodtam, de nem tudom, mit tegyek. Jöjjek vissza érte?
– Az nem biztos, hogy jó ötlet. Ki tudja, milyen események követik majd az ártatlan kiállítást! – kuncogott a lány, bár a szeme nem mosolygott.
– Nem hinném, hogy az, amire gondolsz, még sincs ötletem…
– Jaj, főnökasszony! Mondd már ki, hogy azt szeretnéd, vigyázzak rá! Nem kell mindig kerülgetni a forró kását.
Magda elnevette magát. Azt szerette legjobban a fiatalabb generációkban, hogy sokkal nyitottabban állnak az egyszerű dolgokhoz, mint az övék valaha is. Bár voltak hibáik, vagy szokatlan dolgaik, de nem kerteltek, és ez mindig jó érzéssel töltötte el.
Már kora reggel, amikor hozta be vállfán a ruháját, Rena odaszólt neki, hogy eszébe ne jusson valami öreges holmiban menni. Maradjon csak egy csinos nadrágban, blúzban, ami kiemeli vékony nyakát, és ne akarjon mindenáron nőcis lenni. Egy magassarkú sem árt, de csak mértékkel, mert a kiállításon tudni kell lépegetni benne. Első pillanatban még haragudott is a kioktatásért, de hamar belátta, hogy igaza van. Egy csinos, bézs nadrágot és egy fehér szaténblúzt választott végül, ami egyáltalán nem illett a komor időhöz, de épp ez volt benne a jó. Megfogadta, hogy nem fogja copfba a haját, hadd szálljon, mert jólesett neki érezni, hogy végre nem egy boltvezető, nem a praktikum hajtja.
– Akkor vállalod? – nézett a megint talpig feketébe bújt lányra.
– Persze, kedvelem a kis bestiát.
Fél három előtt nem sokkal úgy döntött, ideje készülődni. A kezét úgyis hosszan kell még sikálnia, mert egyes virágok nedvei nehezen lemosható nyomokat hagytak ujjain. Amikor hátrament, az apró öltözőbe, megállt falon lévő kicsi tükör előtt, és vetett egy pillantást az arcára. Így néz ki az a nő, aki nemsokára randizni megy, kérdezte idegesen. Minden túlzás nélkül magán viselte a negyven év minden örömét és keserűségét, de ezzel mindenki így volt, aki élt és tükörbe nézett. Valóban tetszhet ő még valakinek, morfondírozott, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó, és aki érkezik, sokkal vehemensebben teszi, mint ahogy normális lenne.
– Renáta, gyere gyorsan! Most viszi el a mentő a barátodat! – kiáltotta egy nő, akinek a hangját nem ismerte fel.
– Micsoda? – sikoltott fel a lány.
– Az egyik ismerősöm Máriusz szomszédja, ő szólt nekem, én meg elrohantam hozzád. Gyere, ha ott akarsz lenni vele!
– Elviszlek! – szólalt meg Magda abbahagyva a készülődést. – Induljunk azonnal!
– Ne! Inkább gyalog megyek!
– Hagyd már ezt a hülye tiltakozást, kocsival két perc! – felelte a nő, és egy erőteljes mozdulattal szinte tolta kifelé az idegent és sokkot kapott alkalmazottját is.
Az üzlettől ötven méternyire tudott csak aznap reggel parkolni, ezért futni kezdtek, közben a hírhozó hosszan nézett utánuk.
– Merre menjek? Csak sejtem az utat.
– Itt fel a dombon, úgy rövidebb, és Síp utcán majd jobbra! – hebegte a lány. – Úristen, mi lehet Máriussszal?
Megcsörgette, de nem vette fel senki. Magda nem tudta, merrefelé lakik, csak a pontos címmel nem volt tisztában. Hogy komoly dolog történt, abban nem kételkedett, hiszen piszlicsáré ügy miatt senki nem jött volna személyesen szólni.
– Nem lesz semmi gond! – mormolta idegesen, pedig gyűlölte ezt a négy szót, mert tapasztalta, hogy a mantrának nincs értelme. Mindig ezt mondta neki mindenki William-nél is, és mégis lett. A szűk utcához kanyarodva, azonnal észrevették a mentőt. Fénye erősen villogott a koradélutáni szürkeségben.
Még az utca elején meg kellett állnia, mert az autó nem tudott volna kitolatni. Rena kipattant, majd futni kezdett felfelé a macskaköves úton, ahol már jópáran álldogáltak és bámulták ahogy hordágyon kihozzák a srácot. A lány egyszerűen nem bírt közelebb lépni, csak az őt utolérő Magda sietett a mentőautóhoz, ahol a két fiatal fiú, az egyik igen fiatalka, nem látszott orvosnak, annyit mondott: szénmonoxid mérgezés. Pár lépésnyire tőlük egy másik lány állt, és egyenesen Renára bámult. Homlokegyenest ellentéte volt. Szőke haj, haspóló, drága csizma és egy még drágább táska volt a kezében. Már nem sírt, de nem sokkal előbb biztosan, mert szemén lefolyt a festék. A mentőorvos mondott még valamit, amit Magda nem hallott, mert elindították a kocsit, de sejtette, hogy a kórházat említi. Félreállt, hogy elférjenek mellette, mire az utca végén megérkezett a rendőrség is, akiket ki tudja, ki és miért riasztott. Rena szeméből csendesen hullottak a könnyek, és nem bírt megszólalni.
– Jó kezekben van! – simogatta meg a vállát Magda. – Menjünk utánuk a kórházba! Szénmonoxid, de még időben! – nyugtatta, de érezte, hogy szavai nem érnek célba.
– Ugye, nem hal meg? – jajdult fel a fiatal lány.
– Nem, hidd el!
– Ott akarok lenni mellette! – kiáltotta, de a mentő ajtaja rég bezárult és tolatni kezdett.
– Így is lesz! – Azzal Magda megfogta a könyökét és húzni kezdte magával.
A másik, a szőke lány figyelmét nem kerülte el semmi. Őket nézte, és lehajtotta a fejét. Rena észre se vette, nem volt teljesen magánál a félelemtől és aggódástól. Mi az, hogy szénmonoxid, suttogta. Mi történhetett, hiszen sose volt semmi gond, könnyesre röhögték magukat, most meg azon imádkozik, hogy a srác ne az utolsó szavaira emlékezzen, mert indulás előtt csúnyán összevesztek.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
