William Jacob Montgomery 24. rész

“Kitapogatta övében a hosszúpengéjű kést, ami már nem egy esetben mentette meg az életét, ahogy ki is oltotta másokét, és puha, vadmacska ugrásokkal szökkent egyre közelebb az idős férfihoz. Már emelte is volna fel a kést, amikor valaki nevén szólította a ház gazdáját, aki dühösen káromkodott egyet, és visszacsukta a házacska ajtaját, amit ki se nyitott rendesen. Mielőtt azonban elérte volna a hátsó bejáratot, Pauly lecsapott rá. Egyenesen nyakon szúrta, de közben tartotta, nehogy nagyot essen, majd szépen lefektette a pázsitra. A nap már elköszönőben volt, nem láthatta a gyilkosságot, ezért a férfi elvigyorodott, és nadrágjába törölte a kést.”

Eközben a Tanner ház kertjében egy fura alak settenkedett a bokrok között, és az volt a szerencséje, hogy senki nem aggódott különösebben a bentlakók biztonságáért, különben rég feltűnt volna nekik a mocskos, ápolatlanságtól erősen bűzlő férfi. Azzal a feladattal bízták meg, hogy lopózzon be a házba, és egy óvatlan pillanatban szúrja le Mr. Tannert, aki London és egész Angolhon elfoglalására készül, méghozzá úgy, hogy magához veszi a tekercset, amelyben benne van, ki és hogyan örökölheti a trónt, ha egyetlen leszármazottja se marad a királynak. A zabigyerekeket is számba vette az irat, és leszögezte, hogy csak megfelelő vérvonallal rendelkező utód ülhet a trónon. Ám ezt a Tízek nem találták jó döntésnek, és bár nem tudták, hogy a király rég kiszagoltatta az összeesküvést, cseppet se izgatta őket a lehetőség, hogy börtönbe kerülhetnek.

Pauly Major azonban nem volt egy pipogya alak, csak a mosdáshoz nem fűlt a foga. Nem egy ember nyakát vágta már el, miután jóízűen megebédelt, majd keresett magának egy kevésbé válogatós utcalányt. Azokból volt bőven, de meg kellett állapítania, hogy némelyikük az átlagosnál kényesebb lett az idők során, és nem akarta elfogadni a pénzét, amit becsületes gyilkolással keresett.

 
 

A király titkosszolgálatának egyik embere kereste meg, aki történetesen az unokatestvére volt,  és tíz aranyat ajánlott neki, ha megöli a már említett ház urát. Ötért is megtette volna, de ha már ennyire nagylelkű a király, gondolta, némi mellékest is elvégez, hisz szereti a hazáját. Unokatestvére azt is elárulta neki, hogy Tanner lánya is benne van a király elleni szövetkezésben, és bár nagyon szép nő, velejéig romlott. Így Pauly úgy gondolta, szépség és kellem ide vagy oda, mehet ő is a levesbe.

Amint ott lapult a korán sötétedő estében, az járt a fejében, hogy miként fordulhat az elő, hogy belőle gyilkos, míg rokonából a király belső embere lesz. Vajon mikor rontotta el az életét? Talán már az anyja hasában eldőlt a sorsa? Ahogy ezt végiggondolta, meglátta Tannert, ahogy elhagyja a házat és a mögötte lévő kis lak felé igyekezik. Bizonyára valami szerelmi fészek lehet az, morfondírozott magában.

Kitapogatta övében a hosszúpengéjű kést, ami már nem egy esetben mentette meg az életét, ahogy ki is oltotta másokét, és puha, vadmacska ugrásokkal szökkent egyre közelebb az idős férfihoz. Már emelte is volna fel a kést, amikor valaki nevén szólította a ház gazdáját, aki dühösen káromkodott egyet, és visszacsukta a házacska ajtaját, amit ki se nyitott rendesen. Mielőtt azonban elérte volna a hátsó bejáratot, Pauly lecsapott rá. Egyenesen nyakon szúrta, de közben tartotta, nehogy nagyot essen, majd szépen lefektette a pázsitra. A nap már elköszönőben volt, nem láthatta a gyilkosságot, ezért a férfi elvigyorodott, és nadrágjába törölte a kést.

 – No, jöhet a másik madárka! – suttogta. – Te pedig már nem fogod megváltani a világot – tette hozzá gúnyosan.

Tanner nem tudott válaszolni, azonnal meghalt, ahogy a nyakát érte a döfés. Már nem is volt ezen a világon, talán csak a lelke bolyongott felette, amikor a gazember Pauly lenyomta a kilincset és feltárult előtte a pompás ház kivilágítatlan folyosója. Bent meleg volt, sokkal melegebb, mint amilyen kint, és sültek kellemes illata szállt felé. Ez kissé megzavarta. Gyomra azonnal jelezte, hogy ráér még a másik ügyre, inkább teletömi a bendőjét, amíg nem bolydul fel a ház és nem veszi észre senki az úr eltűnését.

 – Lowell! Nem számítottam rá, hogy ma újra láthatom! – mondta ekkor egy bársonyos hang, mire Major elvigyorodott. A madárka nincs messze, de vajon mi az eget keres nála ez a Lowell?

 – Örvendek az újbóli szerencsének, kisasszony! Maga egyszerűen mindig gyönyörű! – hajolt meg Barbár Greg, azaz a már említett Lowell, a megmentő, akinek Amélia Tanner bár hálás volt, nem örvendett maradéktalanul.

 – A hízelgés mindig is az erősségei közé tartozott, uram! De mondja, mi szél hozta erre ily gyorsan elválásunk után? Apám a kerti lakban van, azonnal érte küldetek!

 – Bár önt mindig öröm látnom, most azért jöttem, mert tudomásomra jutott valami borzalom. Figyelmeztetni jöttem az édesapját.

Amélia gúnyosan pillantott rá, és meg volt róla győződve, hogy ez az ócska indok csak arra jó, hogy újból a közelébe férkőzhessen. Nem bírta elviselni a puha szerelmet, amit vendége képviselt. Legszívesebben cifrán odaszólt volna neki, de mégse engedhette meg magának, hogy megmentőjét sértegesse.

 – Ugyan mire? Apám nincs veszélyben! Visszavonult a politikától, már csak a növényeinek és a könyveinek él.

 – Kérem, Amélia, ne nézzen ostobának! Most nincs időm önnel trécselni! Apját meg akarják ölni, mert megtudták, hogy a király ellen szövetkezik.

A lány felnevetett. A szeme azonban hideg maradt. Mi a fenét tud ez a Lowell? Talán azért küldték ide, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból? Na, arra várhat, ahhoz előbb kellene felkelnie ennek a bájgúnárnak.

 – Az én apámat senki se akarná bántani. Nagy tiszteletnek örvend, szereti a királyt! Miféle ostobaságokat hord itt össze?

Barbár Greg arca dühös fintorba torzult.

 – Azonnal beszélni akarok az apjával! Nincs időm most önt győzögetni! Kérem, hívja ide! –

Hangja kemény és elszánt volt, Amélia vissza is hőkölt, mert nem szokta meg, hogy vele ilyen kemény legyen. A karcsú lábú, faragott asztalkán elhelyezett csengő után nyúlt, és erősen megrázta.

 – George! Szóljon apámnak, hogy haladéktalanul jöjjön ide! – fordult a belépő lakájhoz. Az bólintott és elsietett.

 – Most boldog? Azonnal látni fogja, hogy apám nevetni fog aggodalmain, már ha igazak és nem holmi ürügyként használta őket, hogy idejöhessen hívatlanul.

Mielőtt Lowell megszólalhatott volna, George, a lakáj halottsápadtan tépte fel az ajtót:

 – Kisasszony…Az apja… A folyosón! Istenem! – kiáltotta. Amélia elsápadt, Greg Lowell pedig futni kezdett, ahogy a lába bírta egyenesen a hosszú folyosón, ami a kerti lakhoz vitte volna, ha nem látja meg a földön heverő testet egy hatalmas vértócsa közepette.

 – Szent Sebestyén! Elkéstem! – suttogta, de ez a suttogás hangosabb volt a jajveszékelésnél is.

Amélia ekkor ért mögé, mire megfordult és magához szorította a lány arcát.

 – Kérem, ne nézzen oda! – kiáltotta.

 – Hagyjon, látni akarom! Apám! – sikoltotta és zokogni kezdett. Pauly ezalatt a konyha ajtajában toporgott belépésre készen. No, akkor megvan az öreg, morogta a zaj hallatán, és lenyomta a kilincset. Odabent csend és rend volt, az asztalon sorakoztak a hidegtálak és a borok. A férfi úgy érezte, a mennyországba került, ahogy rárontott az első tálca tartalmára.

Folytatjuk…

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here