Barbár Greg
Az az Amélia Tanner, akinek becsületéért még párbajoztam is Lord Bradley-vel. Ez a nő maga volt a megtestesült hidegség. Megközelíthetetlennek tűnt, de azért én éreztem, hogy valahol parázslik benne tűz, csak elfojtja. A párbaj szinte játék volt. Lord Bradley a vállán sérült meg, nem akartam megölni, csak megleckéztetni. Miss Tanner nem nagyon hatódott meg a mi kis szórakozásunkon, gyanítottam, hogy a szíve másért dobog. Ha egyáltalán van szíve. Amikor Amélia felé fordultam, mosolyogni kezdett. Olyan kedvesen, olyan melegen, hogy egy pillanatra melegem lett.
– Mr. Lowell! Üdvözlöm! – (Semmi Barbár Greg!)
Meghajoltam.
– Részemről a szerencse, Miss Tanner – léptem felé és megcsókoltam illatos kesztyűjét.
Joe Montgomery álla leesett. Ezen nagyon jót mulattam, de igyekeztem elfojtani somolygásomat.
– Ismerik egymást? – kérdezte nem titkolva döbbenetét.
– Igen, még abból az időkből, amikor Mr. Lowell nem hajózott – válaszolta a hölgy helyettem. Aztán mélyen a szemembe nézett. Tudtam, mire gondol. Arra, hogy tartsam a szám, és ne fecsegjek semmiről, amiről nem kell. Joe hellyel kínált, én meg igyekeztem fesztelenül leülni. Tudtam, hogy ennyivel nem elégszik meg, hogy azonnal faggatni kezd bennünket. Így is lett.
– Mondja Miss Tanner, hogyan ismerte meg az én régi cimborámat?
– Amélia, ha kérhetem – mosolygott a hölgy olyan bájosan, hogy hirtelen azt hittem, nem is ugyanaz a nő ül előttem, aki pár éve olyan kegyetlenül elküldött, és ridegen a szemembe mondta, hogy mi nem vagyunk egymáshoz illők.
– Mr. Lowell apám vendége volt néhány éve, volt pár közös üzletük – folytatta. Ez félig-meddig igaz volt. ondoltam, Joe se maradjon már ki a kényelmetlen helyzetből, ezért nekiszegeztem a kérdést:
– Kapitány, meg vagyok lepve! Elárulnád, hogy kerül ide a hajóra ez a szép hölgy?
– Hát, ez hosszú történet cimbora. Legyen annyi elég, hogy Miss Tanner vidámságot varázsol még egy ideig a hétköznapjainkba.
Nem mosolygott ahogy ezt mondta.
Ő és Joe Montgomery? A szeretője lenne? Nem értettem a dolgot. De ismertem Améliát, a szája mosolygott, a szeme vibrált, nem volt zavarban, de ideges volt. Tudtam, hogy itt valami nincs rendben.
– Szeretik a fácánt? – terelte a témát a kapitány. – A szakácsom kitűnően készíti el. – Vagy inkább osztrigát ennének?
Mielőtt válaszolhattunk volna, kinyílt az ajtó, és sorban érkezni kezdtek az ínycsiklandozó falatok. Kár volt faggatóznia.
Patkány Joe
Nagyon mozgalmas volt a napom. Elintéztem apróbb ügyeimet, meglestem Robertet, összefutottam Greg Lowell-lel, és még a vacsora is hátra volt.
Elég kellemetlen meglepetésben volt részem, amikor kiderült, hogy egykori barátom és Amélia Tanner ismerik egymást. Ez az ismeretség szemmel láthatólag nem volt felületes Amikor Greg megkérdezte tőlem, hogy Amélia hogy került a hajóra, egy pillanatig azon gondolkodtam, hogy a válasz helyett keresztül döföm, de utána lehiggadtam. Jobb utána járni ennek a rejtélyes kapcsolatnak. Amikor a szakács behozta a fácánt, már tudtam, hogy próbára teszem Greget. Amélia csak finoman eszegetett, és a szeme sarkából figyelt bennünket. Éreztem, hogy valami lóg a levegőben, csak azt nem tudtam, hogy mi. Greg nem bírta ki, hogy ne nézzen a kelleténél többször a vendégemre. Láttam szemében a sóvárgást, és ez mosolygásra késztetett. Szóval szerelmes. Hát ez igen mulatságos, ismerve a természetét. Miss Tannert sem a szenvedélyességéről ismertem meg. Talán egy faragott szoborban több érzelem van, mint benne.
Kicsit akadozott a beszélgetés, miután érintettünk minden semleges témát. Gondoltam, jobb lesz mégiscsak felpezsdíteni a beszélgetést, ezért halálos nyugalommal Améliára néztem, és feltettem neki a kérdést.
– Amélia, tudja, hogy mi Mr. Lowell- lel gyermekkori pajtások vagyunk? Talán pelenkás kora óta ismer engem.
A lány szeme kikerekedett. Még mielőtt válaszolhatott volna, fokozni akartam meglepődését.
– Az is megtörtént, hogy ugyanabba a nőbe voltunk szerelmesek.
Amélia merev mosollyal nézett rám, majd megőrizve kimértségét, ennyit mondott:
– Hát ez igazán nagyszerű, kapitány! Merem remélni, hogy párbajra nem került sor önök között.
Greg arcán átsuhant valami tompa szomorúság, de utána elmosolyodott, és kivágta magát helyettem.
– Nem, arra nem, kedves hölgyem! Joe elnyerte a hölgy kezét, jómagam meg világvándora lettem.
Mielőtt folytathattuk volna a témát, megérkezett a desszert. Valami édes tészta volt, rögtön tudtam, hogy nem a szakács csinálta. Akkor pedig ez Robert keze munkája. Milyen igazam volt! Ő is hozta be. Meghajolt, letette az asztalra, én áthatóan vizslattam. Zöld szeme nyugtalan volt. Rögtön feltűnt, hogy tiszta volt az inge, nadrágja. A sapkáját most sem vette le. Finom keze női kéz volt. Hogy nem vettem észre eddig?
– Parancsolnak még valamit? – kérdezte elmélyített hangon.
– Még egy kis bort? – néztem vendégeimre. Mindketten udvariasan bólintottak.
– Kaphatnék egy kis vizet? – kérdezte hirtelen Amélia.
Nagyon sápadtnak tűnt. Nála fehérebb csak Robert volt, aki villámgyorsan kisietett. Valami komoly baja lehet ennek a lánynak, már nem egyszer tapasztaltam nála ezt a fura sápadtságot. Csak nem pestises vagy hasonló? Kezdtem ideges lenni. A vizet sem ő hozta be, hanem az egyik matrózom, aki annyira meg volt illetődve Barbár Greg láttán, hogy kishíján az ölébe öntötte az egészet. Ezen rajtam kívül mindenki nevetett. Amélia is végre. Ahogyr Greg-re nézett, egykori pajtásom el is pirult.
– Van kedvük sakkozni? – kérdeztem váratlanul.
– Nagyon szívesen! – válaszolta a hölgy. – Kivel játszhatok először?
Sugárzó tekintettel pillantott rám, de tudtam, mire gondol. Mielőtt válaszolhattam volna, Webster, az ács lépett be.
– Kapitány, a szakács üzeni, hogy van egy kis gond a konyhán – mondta levéve a sapkáját. Arcán kaján vigyor ült. Nem értettem.
– A konyhán? Hát akkor oldjátok meg! – rivalltam rá.
– Azt hiszem, szüksége lesz most az ön segítségére kapitány úr. – Éreztem, hogy valaminek tényleg történnie kellett, ha vacsora közben zavarnak. Felálltam és értetlen arckifejezéssel indultam utána.
– Greg – szóltam vissza az ajtóból -, kérlek vedd elő a táblát a szekrényből. Ott van balra a második fiókban. Kezdjék el, rögtön jövök megfigyelőnek.
– Mi történt Webster? – kérdeztem kilépve a szobámból. – Nem a konyha ég, remélem!
Az ács csak somolygott.
– Uram, potyautasunk van – bökte ki röhögve.
– Még egy?
– Á, nem, ez ugyanaz!
– Robert? – kiáltottam. Már tudtam, hogy fény derült a titokra.
A lány a konyha közepén feküdt ájultan. Vörös haja kibomlott sapkája alól. Egyáltalán nem volt kétséges, hogy ő nem Robert White. Próbáltam meglepetést színlelni.
– Ez meg mi a fészkes fene? – ordítottam. – Egy nő álruhában! Locsoljátok fel!
A szakács egy kancsó vizet löttyintett Robertre, aki sikoltva magához tért. Nem szólalt meg. Rókavörös, loboncos haja szétterült a vállán, zöld szemében piszkosul nagy félelem ült. Próbálta összeszedni magát, de már tudta, hogy nem titok többé a kiléte.
– Uram – suttogta,- mindent megmagyarázok.
– Felesleges, szedd össze a holmid és tűnj el! – ordítottam.
Óvatosan felállt, vizes haját kisöpörte a szeméből, és eleredt a könnye.
– Kérem, kapitány úr, hallgasson meg!
Megsajnáltam. Olyan gyönyörű volt.
– Rendben van! – mondtam kimérten. – Ha végeztem a vacsorával, addig tűnj a szemem elől, te nyavalyás!
A jelenet másik tanúja nem szólt egy kukkot se, de tetszett neki a látvány, ebben biztos voltam,
– Webster, ha erről szólni mersz valakinek, kiköttetlek, megértetted? És kuss legyen Dick-nek is!
– Vessen a tengerbe, ha eljár a szám, uram! – bólogatott. Meg is teszem, gondoltam dühösen, de Roberttel együtt.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
