Apa sose ér rá. Reggeltől estig dolgozik, vagy épp a telefonját nyomogatja. Állítólag az is munka. Én nem értem, hogy lenne az, mert látom, hogy olvasgat valamit vagy képeket nézeget, ami szerintem nem az.
Ritkán lehet vele beszélgetni. Időnként eljön értem az iskolába, de főleg akkor, ha anya veszekszik vele. Akkor szól Ádám apjának, hogy menjenek együtt, legalább útközben beszélnek a fociról. Anya rühelli, és azt mondja, minden focistát fel kéne lőni a Holdra, rúgják ott a bőrt milliókért, idelent meg hagyják békén az olyan hülyéket, mint apa, aki miattuk idegbeteg. Ádám még ovis, de azért szoktunk együtt játszani, és az ovi amúgyis az iskola mellett van. Az apukája, aki mindig vicces, megjegyezte egyszer, hogy sok csinos nő fordul meg az oviban és egy-két óvónő se kutya, mire anya olyan csúnyán nézett rá, hogy azonnal elhallgatott. Én nem értettem, miért haragszik, hisz nem mondott semmi rosszat, Kati néni se volt kutya, akihez én jártam.
Ha apa egyedül jön, ballagunk egymás mellett, de csak a telefonját nézi, és közben megkérdezi, na, milyen napod volt. A válaszomat nem hallja, mondhatnám azt is, hogy tigrisek téptek szét egy antilopot az udvaron, arra is hümmögne. Tényleg, faggat tovább, de látom rajta, hogy nem tudja, mit mondtam. Egy pillanatra se teszi el azt a vackot, még akkor se, amikor bemegyünk a boltba cigit venni. Én kint maradok, de cserébe kaphatok kólát, ami anya tilt. A kátrány miatt. Azt se tudom, mi az a kátrány, pontosabban egyszer a papa mutatta az útjavítókat, akik valami csípős szagú löttyöt öntöttek az aszfaltra, és simogatták, arra mondta, az a kátrány.
Viszont az nem lehet a kólában, mert akkor meghalnánk, hiszen forró. Szétmarná a torkom. Szeretném elmondani apának, hogy utálom Noelt, mert okosabb, mint én, Danit, mert kivételeznek vele, és Zentét is, mert sokkal jobban olvas nálam, sőt matekórán is mindig tud mindent. Nincs olyan, hogy ő rosszul számolna. Ha engem szólítanak, és gyakran mondok hülyeséget, előfordul, hogy azért, hogy túllegyek rajta, mert zavar, hogy mindenki rám figyel.
Szívesen elpanaszolnám, hogy a tízórai kevés, és én nagyon éhes vagyok, mire ebédelni megyünk, de utálom, hogy mindenki tolakszik meg hangoskodik, így elmegy az étvágyam. De csak addig, amíg sorba állunk, utána bezzeg korog a gyomrom, már attól félek, hogy más is meghallja.
Apa azonban, ha véletlenül felnéz a telefonjából, akkor azonnal felhív valakit, egyezkedik vele, tanácsokat ad, mert neki ez a munkája. Furcsa munka lehet, mert akiknek én ismerem az apukáját, azoknak nem kellenek tanácsok, ők buszt vezetnek vagy irodában gépeznek, de Ruben apja úgy dolgozik, hogy utazgat.
Mindig várom, hogy letegye, hogy rám nézzen, de csak int, hogy szedjem a lábam, nem érünk rá egész nap, várnak a karate edzésen, nem késhetünk. Ő azonban mindig késik. Mindenkit elvisznek haza, mire odaesik, mentegeti magát, mert dugó volt, mert közbejött egy új ügyfél, és még ezernyi kifogása van. Egyszer elfelejtett értem jönni, az edző vitt haza, és azt mondta nevetve, hogy megesik az ilyesmi a legjobb családokban is. Anya azon az estén nem állt szóba apával. Mielőtt azonban így döntött volna, azt kiabálta, hogy egy robot is élénkebb, mint apa, aki egy zombi. Ezen én nagyon nevettem, mert tudom, milyenek a zombik, hát nem hasonlítanak apára. Te nem érted, hogy ez a munkámmal jár, kérdezte tőle idegesen, de anya nem válaszolt.
Hétvégenként, amikor anya dolgozik, apa vigyáz ránk. Olyankor mindent szabad. Egyél csipszet, ott a tableted is, csak ne zavarj, szól oda idegesen. Nem zavarom, csak benyomok két zacskóval, közben meg legyilkolom az összes zombit, akire apa egy cseppet sem hasonlít. Kár, hogy nem szólhatok hozzá, mert néha szétvet az a sok minden, amit elmesélnék neki. Mégis magamban tartom, mert ha zavarnám, mérges lenne. Többször próbáltam, nem lett jó vége. Olyankor kiabálni kezdett velem. Láttam rajta, hogy majd szétrobban a feje, pedig valami apróságot kérdeztem, de állítólag kizökkentettem egy fontos dologból. Azt meg nem szabad, mert minden időveszteség, pénzveszteség is. Ezt jó néhányszor hallottam már, így tudom fejből.
Apa mindig fáradt. Hol a szeme fáj, hol meg a háta. A sok üldögéléstől, teszi hozzá, és azt várja, hogy sajnáljuk. Én nem látom rajta, hogy baj lenne a hátával, inkább csak lusta felállni, mert minden miatt anyát ugráltatja. Gizi, hozz már egy sört, Gizi, főzz egy kávét, mert leragad a szemem, mondja anyának, akinek Emma a neve, csak apa vicceskedik. Szeret vicces lenni, amit én is bírok, de anya nem.
Elmagyarázza, hogy felnőtt ember nem lehet ennyire hanyag és trehány, mint ő, de aztán látjuk, hogy lehet, mert semmi se változik. Van, amikor nem szeretek otthon. Ez legtöbbször akkor van, amikor mindenki csinál valamit, csak én nem. Ez nem olyan igazi valami, inkább olyan nem-figyelős. Az a ne kelljen figyelni a másikra, ami azért rossz, mert tényleg nem hallja meg senki, hogy bántanak a suliban, hogy nem tudom a leckét, mert gyorsan elfelejtem, hogy hol házikóztam be.
Este szeretnék mesélni a napomról, de senki nem ér rá meghallgatni, ami azért szomorú, mert már nem vacsoráztunk, amúgy se szoktunk közösen, és mindenki el van foglalva magával. Ilyenkor elfoglalom magam én is, és játszom megint azzal a zombist játékkal, amelyikben semmi más dolgom nincs, mint lelőni őket, nehogy megöljenek engem. A tekintetük üres, csak lépegetnek előre, és ha jól belegondolok, mégiscsak ráismerek egy-kettőben apára, aki ugyanígy sétál velem a parkolóig, ahol csak azért figyel másra, mert félti a kocsit, és tart a sok baromtól, ahogy ő mondja, nehogy beletolassanak.
Este pláne nem hallgat meg senki. Csipsz sincs, csak a tablet, meg az üres idő, amiben eltűnhetek, hogy ne zavarjak senkit. Mielőtt elalszom, még eszembe jut, hogy nem mondtam el, hogy megdicsért a tanító néni, mert szerinte szebben rajzolok, mint a legtöbb harmadikos az egész iskolában. Azt se mondom el, hogy matekon csak én értettem a szöveges feladatot. Apa futólag megölel, anya pedig ágyba parancsol. Még egy fél órát telefonozhatok, utána alvás. Csak arról nem faggat senki, milyen nekem ebben a zombiországban.
Kép forrása: Pinterest
