Minden steril kesztyű, minden fertőtlenített kéz mögött ott rejlik egy magyar orvos, aki makacsul hitte, hogy a szülő nők megmenthetők szimpla kézmosással, és nem kell belehalniuk a szülés szövődményeibe. Volt bátorsága kijelenteni ezt az egyszerű tényt, de ahogy az lenni szokott, nem hittek neki.
Nők a halál árnyékában…Szülni sosem volt kockázatmentes. A kórtermekben kétszáz éve még fülledt volt a levegő, a szülő nők homlokáról csorgott a verejték, és legtöbben nemcsak a fájdalomtól, hanem a félelemtől is szenvedtek. Tudták, hogy sok asszony nem éli túl a szülést kórházi körülmények között, és nem értették. A folyosón elhaladó orvosok nem jelentettek megnyugvást, köpenyükön még ott vöröslöttek a boncterem nyomai. Kezüket nem mosták meg, vagy ha igen, nem a szülés levezetése miatt. Nem tudták és később is nehezen akarták elfogadni, hogy a halált ezek a kezek hordozzák a kórház falain belül.
Semmelweis Ignác Budán született 1818-ban egy jómódú kereskedőcsaládban, de szíve az orvoslás irányába vezette. Orvosként a bécsi Általános Kórház szülészetén kezdett dolgozni, ahol hamar feltűnt neki, hogy egyes osztályokon, ahogy a közeli Bábaképzőben is sokkal kevesebb nő hal meg szülés után, mint máshol.
Ekkor még nem ismerték a baktériumokat, azt sem, hogy miféle fertőzéseket okozhatnak. Látta a számokat, de ő a fiatal lányokkal és asszonyokkal törődött, akik soha nem hallhatták gyermekük első szavait. A veszteség óriási volt, különösen akkor, amikor 1847-ben egyik barátja, egy orvos, boncolás után ugyanazokkal a tünetekkel halt meg, mint a gyermekágyi lányban szenvedő asszonyok. Rájött, hogy a halál a boncteremből érkezik. A megoldás végtelenül egyszerűnek látszott, klórmésszel kell kezet mosni minden vizsgálat előtt és rendszeresen kell takarítani a kórtermeket. Az eredmények azonnal magukért beszéltek. Azt hinnénk, ezt mindenki örömmel üdvözölte, de a világ akkor sem volt mentes irigységtől és féltékenységtől. Kollégái megsértődtek, hogy bűnösnek látja őket, amiért nem mosnak kezet, és az eljárást tudománytalannak minősítették.
Semmelweis nem tudott diplomatikusan lavírozni, szenvedélyes módon gyilkosoknak nevezte orvostársait, akik nem fogadták el nézeteit. 1851-ben végül elhagyta Bécset, és a pesti Szent Rókus Kórház szülészetén dolgozott tovább. Módszere életeket mentett, mégis csak elutasításban és gúnyban volt része. Bizonyítási kényszerébe lassan beleroppant. Egy csellel végül elmegyógyintézetbe csalták. Azt állították, hogy elmebaj tünetei vélték felfedezni nála. A döblingi elmegyógyintézetben agresszíven viselkedett (ki ne tette volna, ha nem tud másképpen tiltakozni?), és ápolói nemes egyszerűséggel brutálisan agyonverték. Olyan súlyos sebeket okoztak neki, hogy végül vérmérgezésben hunyt el, mert ellátatlanul hagyták két héttel a bekerülése után. Fájdalmakkal telve, segítséget hiába várva halt meg 47 évesen, 1865. augusztus 13-án.
A szifiliszről szóló találgatások vele kapcsolatban hamisnak bizonyultak, ahogy azok is, hogy megőrült. Nem volt könnyű természetű ember, talán ez is közrejátszott abban, hogy mindenkitől eltávolodott.
Érdekes megjegyezni azt is, hogy felesége sem volt teljesen ártatlan bezárásában és közvetve halálában is. Férje halála után morfinista lett, és a nevét is megváltoztatta. Semmelweis fia, Béla öngyilkos lett.
Az anyák megmentőjének temetésén sem kollégái, sem családtagjai nem jelentek meg. A schmelzi temető felszámolása után,1891-ben hamvait neje hazahozatta a Kerepesi temetőbe. 1894-ben díszes, saját sírhelyet kapott a 21. parcellában, majd ezt 1930-ban kiemeltebb helyre (34/2-1-1) helyezték. Innen 1963-ban exhumálták és 1964 végén új sírba helyezték: szülőháza udvarának oldalfalába a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban.
Kép forrása: Pinterest
