Zsuzsa
Elveszítettem őket szem elől. Ezt nem hiszem el! Pedig észen voltam, figyeltem, de ez kevés volt. Úristen, most mi lesz? Nem is tudom, hogy magamra vagy Tibire voltam dühösebb, miközben szétvetett az aggodalom. Legszívesebben ütöttem volna, csak nincs kit, legfeljebb a saját fejem a falba, de erősen és vagy tízszer.
Azonnal hívtam Danit, de nem lehetett elérni. Háromszor kicsengett, és nem vette fel. Negyedszerre egy negyed óra múlva próbáltam, közben a leálló sávban bőgtem egy sort, majd visszakanyarodtam, és az első kijáratnál lejöttem a pályáról. Már mindegy volt. Amúgy se tudtam volna mit tenni. Nem vagyok Supergirl, mit hittem? Dani idegesen szólt bele. Érezhetően nem volt jó passzban.
– Szia! Valami fontos? Visszahívlak később! – hadarta. – Most nem érek rá beszélgetni, még akkor se, ha kedvellek – tette hozzá engedékenyebben.
– Dani! Nem bájcsevegni akarok, elrabolták a barátnőm és épp Prágába viszik! – kiáltottam ellentmondást nem tűrő hangon. Tudom, hogy túlzottan erőszakos vagyok, de most nem lehet angyalkodni. Nem annak van itt az ideje, hogy mézesmázosan körbeudvaroljam.
– Miről beszélsz? Jól vagy? Vagy…
– Hagyd ezt most! Nem vagyok se részeg, se bedrogozva! Pannit külföldre viszi a pasija erőszakkal.
– Erőszakkal? Te tényleg jól vagy?
– Kérlek, hallgass meg! Ha nem tudsz, vagy nem akarsz segíteni, inkább mondd meg! – ordítottam a kagylóba, mint egy eszelős.
– Zsuzsa, higgadj le! Hallgatlak, mondd el, mi történt! – Végre kezd komolyan venni, gondoltam, és rázúdítottam mindent. Percekig ömlött belőlem a szó, és amikor abbahagytam, csend fogadott a vonal túlsó végén.
– Most miért nem szólsz semmit? – kérdeztem ijedten. Hangom remegése nem csillapult. Az egész sztori így összefoglalva tényleg nem tűnt annyira zűrzavarosnak, mint megélni.
– Értem – mondta nagy sokára.
– Nem érted – suttogtam sírva.
– Nézd, adva van egy veszekedő szerelmes pár. Egy fura pasi, akit nem követhetek azért, mert neked nem szimpatikus. Lehet, hogy vannak érdekes dolgai, de kinek nincsenek? Ha Panni akkora bajban lenne, tudatta volna. Az meg, hogy rossz várost mondott, lehetett szimpla izgalom vagy nyelvbotlás is.
– De Dani…
– Nem, lásd be, hogy ez a sztori sántít. Valószínűleg rég kibékültek, vígan robognak akárhová, és ha tudnák, hogy te aggódsz, még jót is mulatnának rajtad.
Hallgattam. Nem fog segíteni, ez már bizonyos volt. Felesleges volt tovább győzködni.
– Szerintem, hívd fel újra a barátnőd! Csevegj vele semmiségekről, akkor majd hallani fogod, hogy mennyire nyugodt vagy zaklatott. Ne láss rémeket, ott, ahol nincsenek.
– Mindegy – válaszoltam. – Köszönöm azért.
– Ne haragudj rám, de naponta jó pár ilyen hívást kapunk! Ha mind után futkosnánk, nem maradna időnk fontosabb dolgokra. Érted már?
– Igen. Nekem ez a fontos dolog, de mindegy. Inkább követem a tanácsod, és felhívom újra. Vagy írok neki.
– Jól van, kislány, ha mégis van valami, akkor hívj fel, jó?
Elköszöntem, és villámgyorsan bepötyögtem egy üzenetet. Annyit írtam, hogy ha visszajönnek, menjünk el az új palacsintázós helyre, ahol ötvenféle palacsinta kapható. Tettem egy rakás mosolygós fejet, és egy szívecskét. Egyiket se szoktam, és tudom, hogy Panni sose jönne el szívesen palacsintát enni, mert minimális cukrot eszik. Ha erre úgy reagál, hogy noná, szívesen, akkor tudni fogom, hogy nagy gáz van.
Vártam két percet, ötöt, tízet, de meg se nézte. Nem bírtam tovább, megcsörgettem. Nem vette fel! Úristen, bár itt lenne Juli, hogy ne legyek egyedül! Bár lenne valaki, akihez fordulhatnék, mert biztosan nagy gond van, ezt érzem. Nem hisztizek, tudtam, hogy valami történik, aminek aktív részese vagyok.
Nem maradt más hátra, mint bemenni a kórházba és beszélni Julival. Talán magához tért. Megfordultam és visszakanyarodtam a városba. Ha valami baja lesz Panninak, nem élem túl, lüktetett a fejemben. Tibi, az a nyomorék, az a rohadt alak! És még azt mondják, hogy a jó pasiktól kell tartani, mert azok hazudnak és átvernek mindenkit! Ugyan! Ma már úgy látszik, mindenkitől kell félni, mert nem lehet megbízni senkiben. Félelmetes a világ, és ebben a félelmetes világban nekünk valahogy el kell igazodni.
Megint eszembe jutott Orsi, csak ő tudhatja, mi zajlik a háttérben. Nem fogom békén hagyni, ez biztos, határoztam el, amikor háromnegyed óra múlva leparkoltam a lakása előtt.
Szerencsére nem kellett csengetnem, fel se engedett volna. Épp jött ki valaki, így besurrantam mellette. Kikerestem a postaládán a nevét és láttam, hogy a harmadikon lakik. Dohos, húgyszagú lépcsőházban fáradtan caplattam fel a harmadikra. A körfolyosós házban megállt az élet. A háború óta nem cseréltek ki egy vasszeget sem, ez biztos. A korláthoz nem mertem hozzáérni, mert undorítónak látszott. A kőlépcsők itt-ott máladoztak, lift nem volt.
Vajon hogy tud itt élni, töprengtem. Mintha örökölte volna a lakást, jutott eszembe, de ez nem változtatott semmin. Én már rég megszabadultam volna tőle, de őt nem zavarta sem a ház, sem a környék. Furcsa lány volt mindig, tudtam, de elfogadtam, most azonban megtépem, ha hallgatni mer. Döntésem határozott és végleges volt. A csengő nem működött, a rácsok közt benyúlva kellett kopognom. Kétszer is, mire bentről zajt hallottam.
– Ki vagy és mi a fenét akarsz? – kiáltott ki. Erre a nem túl szívélyes fogadtatásra kis híján elnevettem magam. A nap folyamán először.
– Engedj be és mindjárt megtudod! – szóltam vissza ellentmondást nem tűrően.
– Jaj, Zsuzsa, te rosszabb vagy, mint egy pióca! – morogta, miközben a zárral babrált.
– Várj egy pillanatot, a kulcs mindig szorul.
Vártam. Amikor kinyílt végre, azonnal tudtam, hogy kár volt eljönnöm hozzá.
Kép forrása: Pinterest
