Nem kiabáltam csokinyusziba. Persze, nem ordítottam töltött káposztába sem, sőt, meg se fordult a fejemben, hogy kipróbáljam ezeket. Aztán jött a kisfiam, aki idén húsvétkor felfalt egy kisebb csokinyuszit… de, mivel nem kifejezetten édesszájú, a falatozást meg-megszakította egy kis játékkal – egyszer csak belehuhogott a leharapott fülű csokinyusziba, és felkiáltott: „Anya, ez visszhangzik, próbáld ki te is!” Most minek tagadjam…? Kipróbáltam. Igaza volt.
Nem nézegettem mesekönyvet a WC-n. Mondjuk újságot sem, sőt, a telefonomat sem vittem magammal a lakás legkisebb szegletébe. A kajálásra és a folyamat másik végére szeretek odafigyelni. Illetve: szerettem, amíg anya nem lettem. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy miért mondják a kisgyerekesek, hogy fizetni tudnának egy nyugis pisilésért. Miért nem lehet a kölyköknek elmondani, hogy maradjanak a nappaliban, mert anya wc-re megy? A „következő pillanatban” már egy húszhónapossal az ölemben trónoltam, miközben a macskák különleges világát taglaló, nyitogatós könyvet bújtam…
Nem késtem el. Főleg nem nyáron. Egy ruha, egy kis magassarkú papucs, egy szolid smink, és már libbentem is ki az ajtón. „Két gyerekkel később” ez már nem volt ilyen egyszerű. Ha a babát készítettem össze először, akkor, mire a naggyal és magammal is végeztem (magammal majdnem szó szerint is), addigra bepisilt, bekakilt, vagy szénné unta magát a járókában és ordított. Ha a nagyot öltöztettem fel, és „tettem ki” a kertbe, már nyakig poros-sáros-macskaszőrös volt, mire mi elkészültünk. Ha magamat vettem a sor elejére, fix, hogy szakadt rólam a víz, mire a porontyok menetkészek lettek. Aztán rájöttem, hogy minden nem lehet tökéletes: már az is siker, ha nem gumipapucsban indulok el az oviba…
Nem volt arcüreggyulladásom. Se. Meg nem jött mindenféle váladék mindenféle testnyílásomból. Nem vakaróztam, köhögtem, hánytam napokig, hetekig, nem várt időben és helyen. Azt hiszem, ezt anya-barátnőim elfelejtették közölni, mielőtt belevágtam a projektbe.
Nem reggeliztem maradékot. Kenyérhéj, rágott alma, a sonka héja, piskótáig lenyalt csokitorta-vég, és minden, ami zöld és híg. Azt hiszem, ha fel kellene idéznem, miket ettem az elmúlt napokban, kábé ez lenne a teljes lista. „Megboldogult lánykoromban” sem voltam egy ínyenc, de azért előfordult, hogy bepusziltam egy egész csirkecombot, vagy egy szelet sütit. Ma egy ilyen étkezés ünnepnapként szerepel a naptáramban.
Nem játszottam állatosat. Nem voltam vombatmama, aki kocka alakút kakil, hogy kijelölje a területét (amúgy tudtad? A vombatok tényleg szögleteset szarnak, ez is csak a Kakikönyvből derült ki számomra – fogadjunk, hogy te sem hallottál még róla, mi?), és bika sem, akit egy textilpelenkával idomít a törpe torreádor a nappali közepén. Plüssöket szoptató cicamama sem voltam, amíg nem lettek gyerekeim, és bevallom, nem ettem jóízűen műanyag croissant-t sem…
Hm, most, hogy ezen kattogok… csináltam én bármi viccceset vagy szokatlant, mielőtt megszülettek a gyerekeim?
#nemkoronavírus
A MyMirrornál az induláskor úgy döntöttünk, hogy szórakoztatni fogunk. Azóta a világunk kifordult sarkaiból és tudjuk, hogy a vírus okozta sebek nehezen gyógyulnak majd. A mi küldetésünk azonban nem változott.
Most is megpróbáljuk a bezártságunkat vidámabbá, elviselhetőbbé tenni. Ezért azokat a tartalmakat amelyek nem tartalmaznak információt a koronavírusról #nemkoronavírus jelöléssel látjuk el annak érdekében, hogy azokat, akik kerülik a vírussal kapcsolatos tartalmakat így is megnyugtassuk, hogy abban a cikkben nincs szó erről. Együtt túl leszünk ezen az időszakon!
