Paula mindig vasalt élű női nadrágot viselt, hozzá friss, elegáns ingblúzt. Nem használt semmiféle illatosítószert, mégis körüllengte valamiféle tisztán megfoghatatlan firmamentumillat. Frizurája mindig ugyanolyan volt, mégis megvillant valami arisztokratikus abban, ahogyan ezt a dús fejdíszt a magáénak tudta: olyan elbűvölően szelíd magabiztossággal, olyan harsogásmentes, eltompított gangossággal, amin nem lehet fékevesztetten nem-legeltetni a szemet, igaz, szájbiggyeszteni, felháborodni, megrökönyödni sem lehet.
Volt ebben a hajhordozásban valami babás kacérság, valami halovány, örökzsenge bűbáj. Az embernek az az érzése támadt, mintha kisajátították volna. Ez a frizura olyan paulás… ezt csak ő viselheti ilyen méltósággal. Az egész egyéniségének tiszteletparancsoló kiváltságot kölcsönöz, amely előtt úgy lehet lerogyni, hogy közben felemelkedett állapotban sejtheti a térdeplő magát. Ezüstszínbe szenderült rövid glam frizura volt ez, amelynek mustrálása akár Mary Pickford-idéző szertartásba is átfordulhatott.
A szemében hordozta múltja minden rezdülését, lenyomatát. A szürkés-kék szem mélységében irtózatos megpróbáltatások démonseregei hemzsegtek, mit ez az eltökélt, acélos lény gond, feszülés nélkül uralt. Látni engedte a tapasztalatok vérbemártott foszlányait. Úgy tetszett, nincs szándékában eltakarni mindazt, miért élnie, szenvednie kellett.
Kétségtelen, hogy e finoman szőtt, kissé szögletes arc leghangsúlyosabb eleme a szem volt, mely mintha azt az üzenetet hordozta volna, hogy akié, az látni, tanúvá lenni érkezett e létezés színpadjára.
Félénken közeledett hozzám, az új lakóhoz, az ismeretlenhez. Egy nap kávézni hívott és a beszélgetés a hétköznapok sűrűjéből átterelődött az érzékeny személyes jellegű területekre.
Ahogy fellibbent az elfátyolozott régmúlt leple, erőteljesen süvített belőle a fájdalmas emlékek szele. Árva, apácák nevelte gyerekként élte az életét. Szeretett énekelni és az éneklés iránti rajongása mindezidáig sértetlen maradt életében, hiszen hetente jár a helyi nőkórusba. Férje is előbb a hangjába szeretett bele, csak ezt követően vette szemügyre a „hang hordozójának” ábrázatát, alakját. Gyors leánykérés lett az ismerkedés következő passzusa, majd sorra boldogították kapcsolatukat a szerelem gyümölcsei, négy fiú, egy lány képében. Öt gyerek boldog édesanyjaként élte hétköznapjait, amikor férje egyik napról a másikra feltűnően csendessé vált, bezárkózott. Paula tiszteletben tartotta e visszavonulásigényét hallgatag magába fordulással jelző megnyilvánulást. Néhány hét múlva már túlzónak érezte mindezt, ezért tapintatos, félénk közeledéssel megkérdezte szerelmét, hogy mi gyötri olyannyira, hogy nem bírja fájdalmát szavakba önteni. Kedvese erre a puha női kéz biztonságába temette arcát, megcsókolta kézfejét, majd komoran a távolba nézett és mesélni kezdett. Arca rezzenéstelen volt, szavai csendesen csordultak az aggódó feleség szívébe. A történet, melyet elmesélt megdöbbentette az asszonyt, mégsem szakította félbe az évekig őrzött gyászmunkát, lélegzet-visszafojtva hallgatott.
A férj gyerekkorát idézte fel, annak egy szörnyű éjszakáját, amikor a kamaszodó fiú anyja sikolyára riadt fel. Gyorsan beszaladt szülei szobájába, ahol apja anyját fojtogatta. Megrökönyödött a látványtól, szólni sem tudott, pedig rohanni akart megmenteni anyját. Nem tette. Csak állt az ajtóban földbe gyökerezett lábbal, némán, míg egyszer csak az asszony már nem küzdött tovább életéért. Apja nem vette figyelembe az ő jelenlétét, miután végzett az asszonnyal, az erkélyre rohant és megtorpanás, gondolkodás nélkül kiugrott.
A fiú leroskadt a földre, remegő kezére pillantott, majd anyja élettelen testére tapadt a tekintete. Évekig járt terápiára, majd egy angyali lény, Paula, fényt hozott az életébe. A férfi itt hirtelen megállt a meséléssel és Paulára nézett. Tudta, hogy választottja minden eddig elmondott szavának súlyát magáénak érezte, hiszen ők ketten egyek. A tekintetek egymásba fonódtak és órák hosszáig tartó mély csend lett úrrá a házon. A gyász csendje volt ez, a múlt meggyászolásának csendje.
Az ezt követő néhány napban minden rendeződni, visszaállni látszott a családban. Az apa újra nevetett, játszott a gyerekeivel, beszélgetett feleségével, megosztva gondolatait. Paula fellélegzett. Szerette a sokak által unalmasnak titulált életét, a családi programokat, a gyerekzsivajt és az esti csendes, vacsoraidőt, amikor a nap eseményei elsimulnak a paplan testre borulásában.
Egyik délután Paula éppen a ház körül serénykedett, amikor a telefon hangjára lett figyelmes. Egy mélyen szomorú hang köszöntötte. Néhány másodpercnyi hallgatást és sóhajt követően a férfi, aki férje kollégája, majdhogynem barátja volt, rátért közlendőjére, mely szerint a férje meghalt. Paula körül megfagyott a levegő, szeme a szoba sarkában elhelyezett karosszékre szegeződött, amelyet csupán homályos foltokban látott. Ez a férjem kedvenc széke. Ebben üldögélt órákon át, szürcsölgetve kedvenc teáját, forgatva a több ízben is újraolvasott regényeket. Arra gondolt, hogyan tudna minderről múlt időben beszélni? Ez volt az ő kedvenc karosszéke… Bizarrnak, megvalósíthatatlannak, erőn felülinek érezte ezt a feladatot… A telefonáló, türelmesen válaszra, valamiféle visszajelzésre váró férfi végül nevén szólította az özveggyé fakult asszonyt…
Mint kiderült: a férj nem sokat szenvedett, hazafelé készült a munkahelyről. Néhány kollégájával úgy döntöttek, hogy a munkanapot egy kis sörözéssel rekesztik be. Az autóban hárman ültek. Ő hátulra vackolta be magát, mert szeretett kitekingetni az ablakon, rácsodálkozni a városra. Beült a kocsiba, magához vette táskáját és amíg a járművet vezető kolléga indulásra készült, hörgő hangra lettek figyelmesek az elöl ülők. Hátra néztek és Paula férje immár mozdulatlanul ült az ülésen, feje kissé előre billent. Megszólították, ám választ nem kaptak. Később kiderült: szívstopp okozta halálát. Az orvos azzal próbálta vigasztalni a gyászoló családot, hogy nem szenvedett sokat, szinte fájdalommentesen lehelte ki az életet magából.
Mindkét bögre kávé kihűlt. Paula rám nézett. Szólni nem tudtam, de a tekintetemben minden együttérzés jelen volt. Paula szólalt meg végül, mondván: el szeretnék felejteni mindent… minden szörnyűséget és fájdalmas emléket. A gyermekeinket felneveltem, megtettem a rám háruló kötelességeket, sőt, még többet is… Most már felejthetek… feledni akarok!
Pár nappal később szólt a kapucsengő. Paula kérte, hogy nyissam ki számára a közös bejárati ajtót, mivel fent felejtette a kulcsát. Miután kérésének eleget tettem, kiléptem az ajtón, hogy bevárva Paulát, érdeklődjek hogylétéről. Arra lettem figyelmes, hogy a lakrészébe vezető ajtót, valamint a tárolórész ajtóját is nyitva felejtette. Ezt követően több alkalommal is felcsengetett hozzám ugyanezzel a kéréssel.
A lánya egyre sűrűbben kezdett járni hozzá. Egy alkalommal megemlítettem neki, hogy sűrűn csenget fel hozzám az édesanyja és aggódom miatta. Szomorúan rám tekintett és azt mondta, hogy az orvosok Alzheimer-kórra gyanakodnak. A többszörös emlékezetkiesések, a beszédzavar és a furcsa, Paulára nem jellemző megnyilvánulások miatt néhány héttel később intézetbe szállították. Ma már semmire nem emlékszik. Arcán kislányos, álmodozó mosoly ül, sűrűn bólogat, miközben jobb kezével olyan mozdulatokat tesz, mintha egy előtte álló arcot simogatna…
