A reménnyel úgy vagyunk, mint vízbefúló a kötéllel. Kapaszkodunk bele még akkor is, ha már a nyakunkra csavarodik. A reményt nem lehet feladni, elhallgatni, kiiktatni az életünkből, mert az egyik legerőteljesebb érzés az életünkben. Ha valaki elveszíti, talán vele együtt mindent elveszít.
Mégis felmerül a kérdés, hogy
a remény lehet hazug és csaló? Lehet, hogy csak kecsegtet bennünket a jóval, de esze ágában sincs teljesíteni azt? Lehet, hogy a remény egyszerűen csak a képzeletünk játéka?
Meglehet, hiszen voltaképpen minden érzelem az. Az érzelmek, legyenek bár pozitívak vagy negatívak, azért léteznek, mert mi azzá tesszük őket. Minden, amit érzünk, amiatt válik különlegessé vagy széppé, esetleg tragikussá, mert a gondolatainkkal átszínezzük a tényt.
A remény mégis kedves számunkra. Valami olyasmivel kecsegtet, amit nem tudunk előre. Ez lehet jó vagy rossz, de mi legtöbbször a jóban szeretünk hinni. Ha véget ér egy szerelem, mi sokáig elhitetjük magunkkal, hogy még van, a valami, ami a másikhoz köt. Reméljük, hogy így van, de ha egy picit képesek lennénk higgadtabban gondolkozni, tudnánk, hogy a vég az vég.
Életünk minden pillanatában reménykedünk valami másban. Próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy felépülünk a betegségből, hogy nem történhet bajunk, hogy szeretteink jól vannak, hogy bennünket nem ér majd fájdalom, hogy életünk nem fordul fel fenekestül egyik napról a másikra. Vajon jó ez?
Mi lenne, ha nem remélnénk?
Mi történne, ha nem reménykednénk a legkeservesebb helyzetben, csak elfogadnánk, ami jön? Valószínűleg sok meglepetés érne bennünket. A remény erőt ad olyan helyzetek elviselésére, amelyről azt hittük, rég magunkkal rántanak bennünket a szakadékba. Olyan belső ösztönzést kapunk általa, mint talán egyetlen intenzív érzés hatására sem. Képessé válunk a lehetetlenre.
Hány meg hány esettel találkozunk életünk során, amikor már lemondtunk egy szerelemről, egy betegről vagy épp egy életünket jobbá tévő körülményről, amely végül meghozta a várva várt eredményt?
Vajon a remény hazug és csalfa?
Sok estben igen, de nem bánjuk, mert ez a hazugság tud életben tartani bennünket. Az egyetlen szalmaszál, amiben még kapaszkodni tudunk. Ámít, segít és elhiteti velünk, hogy lehet még minden más. És lehet? Nem tudhatjuk, viszont az a legszebb benne, hogy még ilyen módon is utána nyúlunk.
Vajon szebbé teszi az életünket?
Mindenképpen, mert általa erősebbek és bátrabbak leszünk. Okoz-e csalódást? Valószínűleg, mert egyféle önbecsapás is lehet. Egyszerű kábítás abban a helyzetben, amikor már senki és semmi nem segíthet. A remény egy hazugság, amelyet örömmel melengetünk a szívünkben. Hiszünk benne és általa a legváratlanabb helyzetekből is kilábalhatunk. A szerelem is adhat többet, ha remélni tudjuk, hogy megváltozunk vagy megváltozik a másik fél. A betegség, amelyben már rég otthon vagyunk és talán az élettől is búcsút kell vennünk, a remény által erőssé tesz bennünket. Lehet, hogy a halál valóban értünk jön egyszer, de a remény is, hogy lehet még valami utána.
Mi van, ha félre dobjuk és már nem hiszünk?
A betegség hatalmat kap felettünk, a szerelem gyorsabban múlik, a kapcsolatok összeomlanak, mert nem mertük elhinni, hogy lehet még jobb is később. A remény halhatatlan. Olyan, mint egy erős burok, amelyet, ha szívünk köré teszünk, halhatatlanná varázsol minket. Nélküle kevesebbek vagyunk, üresebbek és félni kezdjük az életet. Félni kezdünk a mindennapokban, szorongunk ok nélkül, és nem tudunk már bízni a jóban.
Meddig van értelme remélni?
A józan ész határáig, vagy azon is túl. Nincs rá recept. Kinek a holnap nyújt vigaszt, kinek a jövőbe vetett hit. Egy viszont biztos: mindig mindenkor szükségünk van rá. Ha hazudik, akkor azért, ha meg igazat mond, akkor bizony azért. Nem szabad egy pillanatra sem elfelejtenünk, hogy az élettel kézen fogva jár, és egy pillanatra sem eresztheti el. Mi se tegyük! Mosolyogjunk akkor is, ha kinn egyre sötétebb lesz, mosolyogjunk akkor is, amikor már csak a kín marad nekünk. Ettől leszünk erősek. És az utolsó lélegzetvételünkig reménykedjünk a csodában.
fotó: Pinterest
