Átölelte a lányt és mindketten hallgattak. Az asszony a régi, csinos férfira gondolt, aki fél falu szívét elcsavarta, Odett meg arra az emberre, aki apró falovakat farigcsált neki kiskorában. Mintha ez egy másik életben lett volna.
Aztán kibújva anyja karjai közül, mégiscsak felnyitotta a levelet, és olvasni kezdte a sárga papíron dülöngélő sorokat.
A sorozat többi részét itt olvashatod
„Drága Kislányom!
Talán soha nem fogod megérteni a döntésemet, én sem értem egészen magam. Egy biztos, szeretlek téged, és akkor is szerettelek, amikor elhagytalak. De nem bírok egy zsírszagú lakásban élni életem végéig, amikor a világon annyi izgalom vár. Ezért döntöttem el, hogy új életet kezdek. Anyád biztosan gyűlöl, de hidd el, őt sem akartam megbántani, csak hajtott a vérem. Titeket meg nem rángathattalak magammal az ismeretlenbe. Amerikába készültem, mert az álmok ott valóra válnak, de nem jutottam tovább a fővárosnál. Kalandban volt részem bőven, nem részletezem. Egy biztos, téged soha nem felejtettelek el. Időnként próbáltalak segíteni benneteket, de anyád mindig elzárkózott. Az egyik barátom vitt nektek pénzt, de erről biztosan nem tudsz. Most mégis szeretném, ha elfogadnád az ajándékom, amit egy cimborám kézbesít. Tedd el, és boldogulj az árából! Próbálj meg szeretettel gondolni apádra, aki nem rossz ember, csak szűk lett neki a négy fal.”
Ölellek, én szép Odettem. Apuskád
Odett anyjára nézett, aki összeszűkült szemekkel hallgatta a felolvasást. A düh kezdett kiülni az arcára.
– Még hogy zsírszagú lakás! Még hogy szűk neki a világ! – kiáltotta. – Aljas módon elment, és öt éven át nem küldött egy fillért sem. Csak nemrég hozott valami alamizsnát a haverja, gyanítom, útközben meg is dézsmálta. Úgyse derül ki, gondolhatta. De nekem nem kell semmi olyan embertől, aki így el tudta dobni a közös életünket!
Odett nézte a szikrázó tekintetű asszonyt, akitől még ilyen haragos mondatokat sose hallott. Igazat adott. Hosszú évekbe telt neki is, mire megbocsájtott.
– Igaza van, anyuska! De már úgyis mindegy!
– Sejtettem, hogy rossz útra tért. Pár éve is valami ékszert hozott az a bandita. De vissza is küldtem vele. Nem akartam, hogy bajba kerüljünk.
– Akkor mi legyen a gyűrűkkel? – kérdezte a lány tanácstalanul. Az egyikben pontosan olyan kövek voltak, mint a nyakékben, amit a meggyilkolt lakó padlója alatt talált. Vagy csak nagyon hasonlított rá. Ezen eltöprengett. Lehet, hogy a két ékszernek köze van egymáshoz, vagy csak a fantáziája túl élénk?
– Nem tudom. De már nem tudjuk visszaadni senkinek.
– Tegyük el rosszabb időkre? Vagy majd megkérdezem, Miklós mit javasol… – tette hozzá félhangosan.
De Gitta néni résen volt. Kihallotta lánya hangjából, hogy valami történt vele. Várt egy keveset, hátha nem kell faggatnia, de Odett elmélázva gondolt a férfira, a délutánra és mindenre, ami a napokban történt. Így anyja nem tudta legyűrni a kíváncsiságát. Odett mindent elmesélt, talán csak azt nem, hogy úgy érzi, szerelmes lett. Annál szemérmesebb volt, minthogy ezt kimondja. Babrált egy sort az asztalterítő rojtjával, és erről mélyen hallgatott. Mindent a maga idejében, nyugtatta önmagát. Habár ez a sok eltitkolt esemény, ami mostanában érte, nem volt rá jó hatással. Mielőtt azonban bármit is hozzátett volna beszámolójához, kopogtak. Erősen, határozottan.
Odett felpattant, és gondolkodás nélkül ajtót nyitott. Egy zord külsejű, mosolyra alig képes arc nézett vele farkasszemet.
– Jó estét! – mondta a kalapos férfi. – Érdeklődnék, nem ismerik-e véletlenül az öcsémet? Itt lakott a házban.
– Az öccse? – kérdezett vissza Odett. – És hogy hívják?
– Krusovszki Bé…Gézának, tisztelettel. – A férfi érdes hangjában azonban minden volt, csak tisztelet nem. Átható tekintettel méregette a lányt és várta a választ.
A lány figyelmét nem kerülte el, hogy eltévesztette az öccse nevét. Hogy mondhat valaki téves nevet, amikor az öccséről van szó?
– Sajnos nem ismerem…
– Itt lakott a földszinten, megölték!
Odett kis híján felsikoltott. A megölt férfi bátyja azonban nem sok érzelmet mutatott.
Valami nem tetszett neki a férfi nézésében.
– Igen – mondta óvatosan. – Csak a nevét nem tudtam. Nagyon sajnálom. Miért kérdezi ezt tőlünk?
A kalapos köhintett egyet.
– Azt mesélte valaki, hogy egy fiatal lány találta meg. Talán maga?
– Igen, véletlenül láttam, hogy valaki leszúrja. Életem legszörnyűbb pillanata volt.
– Megértem, kisasszony! Megengedné, hogy bemenjek?
És mielőtt Odett válaszolt volna, már benn is volt a lakásban. A lánynak nem tetszett ez a tolakodás, de betudta a kíváncsiságnak és a gyásznak, bár a férfi továbbra sem tűnt túlságosan szomorúnak.
– Kérem, foglaljon helyet! – mondta kelletlenül, – ha már így befurakodott – tette hozzá magában.
A férfi gyorsan szétnézett és levéve a kalapját leült a kanapéra.
– Miben segíthetek?
– Elnézést, hogy be sem mutatkoztam, de Krusovszki Dániel vagyok, és abban bíztam, hogy Ön tud nekem segíteni.
– Én? Miben?
– Tulajdonképpen arra lennék kíváncsi, látta-e a tettest?
Odett zavarba jött. Vajon ki mondhatta el ennek az idegennek, hogy ő a lakásban járt? Ki árulta le neki, hogy ő hol lakik? Elkomorodott és az egész helyzet kezdett számára egyre kellemetlenebb lenni. Mielőtt azonban egy szót is szólhatott volna, megjelent az anyja.
– A lányom nem látott senkit! Pontosabban nem látta jól a gyilkost.
– Ez biztos? – érdeklődött tovább a férfi, miközben szemével a lakás legapróbb részletét is szemügyre vette.
– Teljesen. Talán csak annyit, hogy kalapot viselt. De nagyon gyorsan történt minden. Mire odafutottam, már el is tűnt – jegyezte meg Odett.
A vendég arca megkeményedett. Érezhetően nem hitt a lánynak.
– Voltak itt a nyomozók?
Odett nem értette, miért kérdez ilyesmit. Talán ő is nyomozni szeretne?
– Nem, senki. De nem is tudtam volna nekik mit mondani. Tényleg nem láttam jól az elkövetőt. És még az öccsét sem ismertem. Rövid ideje lakott a házban.
– Értem. Akkor sajnos nem tud nekem segíteni…
– Valóban nem. Sajnálom. Esetleg a holmijáért jött?
A férfi kissé meghökkent. Aztán észbe kapott.
– Igen, azért. Bár Bélának nem volt sok mindene, azért majd elkérem a házmestertől. Köszönöm az információkat.
Ezzel felállt, még egyszer alaposan körülnézett, majd sietve elköszönt. Ahogy becsukódott utána az ajtó, Odett tudta, hogy rossz érzései nem véletlenek. Ez a férfi vagy hazudik, vagy valami rosszban sántikál. Másodszorra Bélának hívta a tulajdon öccsét. Vajon mit akart valójában?
Egyetlen ember tudta csak, hogy ő találta meg a leszúrt férfit, és az a házmester volt. Kázmér bácsinak eljárt volna a szája? Talán pár pengő megoldotta a nyelvét? Nem olyannak ismerte, aki fecsegni szokott, de a pénz, az pénz, kevesen tudnak ellenállni a csábításának. Mégis nagyon rosszul esett neki, hogy a házmester kiadta őt egy vadidegennek. Címestül, mindenestül.
– Anyuska, én rosszat sejtek – jegyezte meg miután a férfi eltűnt.
Gitta néni felsóhajtott. Valami volt a levegőben, ami már napok óta zavarta. Úgy érezte, új idők szele kezd fújni, és ez az új szél, most nem jó változást hoz magával.
Mégsem akart ijedt öregasszonynak tűnni, ezért erőltetetten elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
– Talán mindketten tévedünk.
De nem tévedtek.
fotó: Pinterest
