Valami volt a levegőben, ami már napok óta zavarta. Úgy érezte, új idők szele kezd fújni, és ez az új szél, most nem jó változást hoz magával.
Mégsem akart ijedt öregasszonynak tűnni, ezért erőltetetten elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
– Talán mindketten tévedünk.
De nem tévedtek.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Odett nyugtalanul forgolódott egész éjjel. Nem tudta megmondani, vajon mitől ez a furcsa szorongás benne, de akárhogy is volt, nem hagyta pihenni. Mint valami sűrű massza, úgy telepedett rá. Azt álmodta, egy sűrű mocsárban úszik, amely húzza lefelé, ő pedig kétségbeesetten kapálózik, de aztán partot ér. A parton áll Miklós, aki cseppet sincs megijedve, hanem mosolyogva nyúl felé és kihúzza. Amikor felriadt, nem érzett nagy örömöt. Mosakodás közben igyekezett elhessegetni minden rossz érzését.
A reggeli napfény épphogy besütött az egyik ablakon, de csak annyira, hogy egy kevés fénnyel töltse meg a szobát. Miután befejezte a készülődést, úgy döntött, vet még egy pillantást a komódfiókban rejlő papírokra és az ékszerre. A nyakék valóban csodálatos darab volt. Három nagyobb kő alkotta a középső virágsziromformát, mellette aprók fogták körbe mintegy vigyázva a középsőt. Nem értett az ékszerekhez, de úgy gondolta, valószínűleg sokat érhet.
A két gyűrű, amit apja küldött nem volt ennyire különleges, de az egyik valóban hasonlított a nyakék köveihez. Fel is próbálta mindkettőt, de egyik sem illett az ujjára, mindkettő lötyögött rajta. Hosszú, vékony ujjai elvesztek a gyűrű érintésében. A nyakék azonban csodálatosan mutatott ívelt nyakán. A papírok, amelyek nem mondtak neki semmit, szintén ott hevertek. Bízott benne, hogy Miklós délután tud valami okosat mondani róluk. Hihetetlen, hogy mennyire megbízott az ismeretlen férfiban, akit alig ismert. Tulajdonképpen semmit nem tudott róla, csak annyit, hogy megnyerő a külseje és a modora. Majd délután jobban kifaggatja, döntötte el. Ekkor jutott eszébe, hogy anyjának még nem mondta meg, hogy vendégük lesz aznap. Gyorsan visszapakolt mindent a fiók aljára, és be is takarta úgy, ahogy addig volt.
– Ónodi Gergely – mormolta. – Páfrány utca 69. Ez állt a levélen. Vajon merre lehet ez az utca? Ki kell derítenie.
Anyja szokás szerint az ebédre valót csomagolta neki. Odett mindig meghatódott, hogy így gondoskodik róla, pedig már nagylány. De nem akarta megbántani azzal, hogy lebeszéli mondván, elég önálló már. Nehezen tudta rávenni magát, hogy elmondja a vendég érkezését. Aztán úgy gondolta, jobb nem kertelni.
– Anyuskám, ha nem gond, délután vendégünk jön – kezdte óvatosan.
Az asszony felnézett, és látva lánya piros arcát, sejtette, hogy nem az egyik csacsogó barátnője ugrik be kuglófot enni.
– Odett drágám, én nem bánom, csak ne tegyél úgy, mintha boszorkány lennék, akit nem mersz bemutatni, jó? – közölte mosolyogva.
–Jaj, erről szó sincs, csak nem tudtam, mit fog szólni, hogy ilyen gyorsan meglátogat bennünket Virág úr.
Az asszony hangosan felkacagott.
– Tegnap még Miklósnak hívtad… Maradjon csak Miklós, mert ettől a hivatalos hangtól borsódzik a hátam.
– Ahogy akarja, drága mamuskám! – ölelte meg anyját.
– Sütök valami édeset, hogy a fiatalember még jobban érezze magát – tette hozzá kacsintva. Odett hálát adott a jó istennek, hogy ilyen csodás anyja van. Egy puszi nyomott az arcára, és már ott sem volt.
A bank alagsorában ez a nap is ugyanúgy telt, ahogy máskor. Nem történt semmi egetrengető, de ha történt volna, Odett akkor se vette volna észre, mert elvarázsoltan bámulta a kötvényeket. Emília többször oldalba bökte, mert Kalácsné egyre dühösebben nézte az álmodozó lányt. Aztán elveszítette a türelmét, és tőle szokatlan fürgeséggel odapattant mellé.
– Mondja maga, álmodozni jár ide? Mit gondol, a munka így is el fog készülni?
Odett összerezzent és elpirult. Szégyellte, hogy ennyire látszik rajta, hogy máshol jár az esze.
– Bocsánat – rebegte halkan.
– Tudja mit, vegye a kabátját, és szellőztesse ki a fejét. Marika ma úgyis beteg, vigye a postára az összes küldeményt. De figyeljen oda, nehogy a felét elszórja, mert velem gyűlik meg a baja. Értette?
– Igen, asszonyom – állt fel Odett, és örült, hogy kimozdulhat.
Igazi tavaszillat volt már a levegőben. A galambok is előkerültek valahonnét, és mintha a nap is melegebben sütött volna, mint eddig. A levegőben volt a remény, az újdonság semmihez sem hasonlítható illata. Ettől azonnal vidámabb lett. A postán gyorsan végzett, és nem szórt el semmit. Ettől megkönnyebbült. Tudta, hogy nem kóborolhat munkaidő alatt, mert Kalácsné úgyis rájönne, ezért sietősre vette a lépteit. A bank főbejáratánál megcsodálta a szépen kidolgozott vaskerítést és az ásító oroszlánt is. Elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy valaki képes legyen ilyesmit alkotni. A nagy csodálkozásban hátrébb lépett, hogy bele lásson az oroszlán szájába, mert erről is az a hír járta, hogy hiányzik a nyelve, ahogy a Lánchidat őrzőkének.
– A keservit! – kiáltotta valaki. – A női cipők sarka biztos tűkkel van kirakva.
Megfordult és egy bosszankodó arccal találta szemben magát.
– Ne haragudjon, hogy figyelmetlen voltam – mondta gyorsan. A méltatlankodó férfi elnevette magát.
– Ne aggódjon, lassan megszokom. Két húgom van,
– Bocsánat, hogy én lettem a harmadik tettes – mosolyodott el a lány is.
– Hadd mutatkozzak be, ha már így rám gázolt – mondta a férfi, akinek egy szőke tincs a szemébe lógott, és fekete szeme úgy ragyogott, mint a szurok. – Bánffy Péter vagyok. Épp édesanyámhoz jöttem.
– Mátrai Odett. Itt dolgozom, sajnos nem hiszem, hogy segíthetek, alig ismerek valakit.
– Ne fáradjon, elboldogulok. Valóban itt dolgozik? Még soha sem láttam.
Odett elpirult, mert a jóképű férfi, csibészes tekintetével alaposan végig mustrálta. Szemtelen volt a nézése, a hangja, és úgy egészében véve. Látszott rajta, hogy tisztában van sármjával, aminek a nők nem nagyon szoktak ellenállni.
– Csak pár napja.
– Gondoltam, mert ha nem így lett volna, biztosan felfigyelek kegyedre, annyira csinos.
Tudja, mit kell mondani, nyugtázta Odett, de nem volt ellenére. Melyik nő nem kedveli, ha dicsérik? Mégsem haragudott rá, nem is ismerte. Elegáns ruházata, felöltője mind azt sugallta, hogy nem egyszerű munkásember. A modora is sima és megnyerő volt. Hát még a szeme! Azok a fekete, ragyogó szemek…Beleborzongott. Aztán ijedten helyre tette magát. Pár nap alatt két férfi is megtetszett neki, ami azért szokatlan volt. A tavasz miatt lehet, gondolta mintegy mentegetve önmagát.
– Mennem kell – mondta gyorsan.
– Még azt sem mondta meg, merre találom meg, ha fájdalomdíjra vágynék! – De a lány ezt már nem hallotta, olyan gyorsan tűnt el.
A férfi elvigyorodott. Nagyon tetszett neki a szép lábú Odett, aki még képes elpirulni, ha megdicsérik. Régen nem találkozott ilyennel. A mai nők ledérek, kihívóak és nem sok tartás van bennük. A háború megváltoztatta a világot, így a nőket is. Ő még az a régi vágású férfi volt a maga harminc évével, aki szerette, ha egy nő védelemre szorul, ha mellette erős férfinak érezheti magát az ember. És az előbbi tünemény ilyennek látszott. Elgondolkodva gombolta ki felöltőjét az erősödő tavaszi napsütésben, és belépett a bank forgóajtaján. Anyjával akart beszélni, aki mindig elfoglalt volt, de ez az ügy nem tűrt halasztást. Előző este tudta meg, hogy apja nem rá hagyta a Balaton parti házát, amelynek létezésről addig nem is tudott. Szerette volna megkérdezni, hogy vajon ki az az ismeretlen nő, aki elorozta előle.
Odett felvillanyozódva tért vissza a munkájához. Kicsit szégyellte magát, hogy olyan gyorsan hűtlen lett Miklós gondolatához, pedig az a férfi nagyon tetszett neki. Erre váratlanul elé, pontosabban mögé pottyan valaki, aki egyből felkelti az érdeklődését. Az események ilyen felgyorsulására nem számított még pár hete, amikor otthon ült, és azon töprengett, vajon tartogat-e számára valamit ez az unalmas élet. Ám az élet nem is annyira unalmas, ha az ember kilép az utcára és hajlandó kinyitni a szemét és a szívét. Az is furdalta az oldalát, hogy vajon kihez jöhetett a bogárszemű idegen. Péter, mondta ki hangosan, mire Emília megint oldalba bökte.
Ebédidő alatt majd mindent elmesél neki, és akkor majd nem bökdösi megállás nélkül. Lassan már kilyukad az oldala a hegyes könyökétől.
És valóban a szűk fél óra csak arra volt elég, hogy bekapják az otthoni elemózsiát, és egy gyors eszmecserét folytassanak. Emília nem győzött hüledezni. Ő is nagyon kíváncsi lett, vajon kihez érkezett a bankba Péter, aki ennyire megdobogtatta Odett szívét. Kicsit sok egyszerre ennyi szívdobogás, de hát mégiscsak jobb, mint otthon ülni vénlányként.
A hatalmas meglepetés akkor érte őket, amikor visszatértek alagsori asztalukhoz. Egy hóvirágcsokor hevert Odett helyén, és mellette csak ennyi: Szeretném látni magát!
Emília felsikoltott.
– Ez hihetetlen! Napok alatt két randi! Ne viszed egy kicsit túlzásba? – kérdezte némi irigységgel a hangjában.
– Ne viccelj, nem én kezdeményeztem – méltatlankodott Odett, de fülig ért a szája. Megszagolta a virágot, és ha akarta, ha nem örömöt érzett. Hirtelen eszébe jutott Miklós, akit délutánra vár. Egy kicsit összezavarodott, de legyintett.
– Még semmi sem történt – nyögte ki végül.
– Ráléptél a lábára és virágot küld? Ez neked semmi? – kérdezte a barátnője. – Azért az esküvődre ne felejts meghívni. Valamelyikre.
– Okvetlenül, sőt, ha lehet mindkettőre – kacagott Odett. – Holnap az egyik, holnapután a másik.
Ezen annyira nevettek, hogy Kalácsné felhúzott szemöldökkel, vasvilla tekintettel rendre utasította őket. A hátralévő időben már nem mertek megszólalni.
Négy órakor jelzett a falióra. Odett felkapta a táskáját, és az enyhén megszottyadt virágcsokrát, amit elfelejtett vízbe tenni. Már futott is volna kifelé, amikor Emília utána szólt:
– Részletes beszámolót várok még az esküvő előtt – kiáltotta vidáman.
Kalácsné felkapta a fejét, de nem tett megjegyzést a túl hangos viselkedésre. Odett pillanatokon belül kinn volt a homályos alagsori irodából, és már rohant is a villamos után, ami épp akkor kanyarodott. Remélte, hogy még Miklós előtt hazaér. Hogy mire jutnak majd a váltókkal meg az egész nyakék históriával, arra nagyon kíváncsi volt.
Amikor kinyitotta a bérház méretes fakapuját, rossz érzés kerítette a hatalmába. Kázmér bácsi nem ült a helyén, pedig beszélni szeretett volna vele. Alig bírt már szívdobogásával, mert a rossz sejtés percről percre jobban eluralkodott rajta. Szedte a lábát a lépcsőn, ahogy csak bírta. A résnyire nyílt ajtó mögött azonnal látta, hogy anyja a földön hever. Belökte az ajtót, és odaugrott hozzá.
– Anyuskám! – kiáltotta. De az asszony nem felelt.
fotó: Pinterest
