Soha nem értettem a kifejezést. Mert lehet ezt választani? Nem természetes, hogy az egyik szülő közelebb áll, mint a másik? Lehet itt fele-fele arányról beszélni? Elvétve.
Nem is olyan régen, abban a nem tutujgatós világban, amikor a gyerekek még szabadon eshettek hasra a sárban, járhattak a szomszéd kertjébe málnát lopni, amikor biciklizni az utcán nem sikk volt, hanem természetes napi rutin, nem volt ez akkora téma. A szülők egyszerűen dolgoztak, a gyerekek iskolába jártak, játszottak. Leosztott feladatok mentén haladt az élet.
Vajon mennyire eldöntött tény, hogy a családban ki kit szeret jobban? Kimondani szinte szentségtörés, de tudni a szív mélyén, igazság. Az anyák szülnek, főznek, mosnak, takarítanak, leckét írnak és mindezek mellett alkotó nők, karriert építenek. A mai férfiak egy része a szülést leszámítva szintén aktív részese a napi tevékenységeknek. Vagy nem.
Apásnak lenni nem mindig jelent királylányságot. A férfiak ma talán jobban eltűrik, ha színes hajgumi kerül a hajukba, vagy kifesti a körmeiket otthonuk kis hercegnője. Senki nem lepődik meg egy babakocsit tologató apukán, sőt a nők nagy része el is olvad a látványon, ha felfedezi őket. Mindezen dolgok beolvadtak a férfiakról kialakított haladó szellemű mozaikunkba.
Az én apám soha nem tett volna ilyesmit. Nem is várta el tőle senki. Valószínűleg jól kiröhögték volna a kollégái, ha látják, besegít az otthoni teendőkbe.
Viszont biciklizni tanított egy seprűnyél segítségével. Nem volt túl türelmes, amikor látta, hogy nehezen veszem a kanyarokat, de próbálkozott. Aztán otthagyott az árokba borulva, mikor megszemlélte, hogy nincs semmi bajom. Voltam vagy 4 éves. Feltápászkodtam és lehorzsolt könyököm vizsgálgatva eldöntöttem, addig haza nem megyek, amíg nem fogok valóban kerekezni.
Ezalatt alatt anyám otthon tett-vett. Nem aggódott.
Amit apámtól kaptam, nem megfogható. Most sem mondhatom, hogy csak jót, pedig már 12 éve nem él. Folyamatos bizonyítási kényszerem lett, ahogy a biciklizés is bizonyítja. Nagyon jó akartam lenni mindenben. Mégis olyasmiket tettem, amit ő nem igazán értékelt.
Csodaszépen olvastam, de túl sokat. Később jól fogalmaztam, de ennek semmi hasznát nem vettük otthon. Viszont istentelenül rosszul kapáltam a kukoricát, mert nem tudtam megkülönböztetni a vele hasonló gaztól.
Féltem a disznóktól, ezért nem lehetett rám bízni az etetésüket. A csirkék sem voltak a barátaim csak párnapos korukig. Utána a hegyes csőrük miatt épp csak odalöktem nekik a vizet, és már szabadultam is a feladattól.
Vékonyka, vérszegény kislány lévén az erőmet is nehezen lehetett igénybe venni. Apám mégsem kímélt. Amit ő kigondolt, azt meg kellett tenni. Ha teli vödör vizet kellett neki vinni valami miatt, akkor nem lehetett a vödör háromnegyedig. Ha egy búzászsákot kellett felsegíteni a vállára, akkor meg kellett emelnem, még ha nehezebb volt az 50 kilós zsák, mint én.
Az a mondat, amit ő mondott minden erőtlenségem kapcsán, bevésődött a fejembe: olyan nincs, hogy nem bírod, olyan van, hogy nem akarod. Ma már tudom, ez vitt előre.
Sosem mondta, hogy szeret. Egyszer sem. Meg sem simogatott, nem ugrottam a nyakába, ha megjött. A hercegnő-érzés ismeretlen volt számomra. Soha nem lehettem az, mert csak egy gyerek voltam. Nem több.
Viszont, ha utazni akartam a tanév végén a sulival, biztosan támogatott. Elengedett nyolcévesen két hétre táborba. Ez ma szinte elképzelhetetlen.
Ha továbbtanulásról volt szó, nem mondta, ahogy falun szokás volt egykoron, hogy a lány csak menjen jól férjhez és kész.
Örökösen bizonyítani akartam neki, hogy jobb vagyok, mint gondolja. Talán élete utolsó éveiben elhitte. Akkor, amikor rám bízta magát és megkért, hogy ne engedjem kórházban meghalni. Majdnem elbotlottam ebben is. Ahogy néztem a csonttá fogyott, nagydarab embert, aki összeszorított szájjal várja a véget, és nem akar enni, nem sokon múlt, hogy nem erőltettem hideg kórházi falak és fehér ágyak közé.
Apás… Mindig az voltam.
Aztán a halálának napján megkaptam életem talán legnagyobb csodáját.
A ravatalozóban a koporsó mellett két rúdon tejégőkben világított a fény. A gyertya mai utánzata. Mindenki kinn beszélgetett. Én bementem hozzá.
A lábam ronggyá remegett, amikor leültem a szivacsos padra azon az áprilisi délutánon.
Nem voltam otthon halálának pillanatában. A koporsóban számomra csak egy test feküdt, de látni nem akartam. Csak a lelkét.
Saját szavaimmal kértem a lehetetlent. Ha még itt van, ha hall engem, akkor adjon jelet. Hallja meg, hogy szerettem. Ekkor az egyik égő pislákolni kezdett. Rémisztő volt. Megdermedtem. Azt hittem, kiég netán. Aztán újra és újra. Majd visszaállt rendes világításra.
Ott volt. Jelzett. Tudta, mi az, ami elmondhatatlan volt. És a lámpa utána végig tökéletesen működött. Egyszer sem villogott. Csak akkor, csak nekem.
Épp ma lenne 86 éves. Már nem bizonyítok neki. Tudom, hogy tudja.
fotó: Pinterest
