Ha van nő a magyar irodalomban, akinek a sorsát nem irigyelték túl sokan, akkor az biztosan Szendrey Júlia. Elbánt vele a közvélemény, az irodalom és maga az élet is. Első találkozásom vele egy valamikori csíkos könyv szereplőjeként esett meg, amelyben egy álmodozó fiatal lány a 19. század közepén nem is tudja, mit akar. Ez ma sincs másként. Egy biztos, az özvegyi fátyol fel sem merült gondolataiban, hiszen szerelmes is alig volt. Mennyire jól van az kitalálva, hogy nem láthatunk a jövőbe, sőt még a sejtés is igen halovány!
Aztán jött egy furcsa, hebrencs fiú, aki szintén nem tudta, mit akar, de azt azonnal akarta. És kell-e vonzóbb egy elérhetetlen lánynál? A dac, a konokság szült már elég sok furcsa, ámbár értékes dolgot, legyen az egy különleges találmány, felfedezés, vagy maga a szerelem.
Petőfi ekkor már ismert költő, még nem világhíres. A neve bent van a köztudatban, mint az is, hogy nyughatatlan, kalandvágyó, és nem biztos, hogy íróasztal mellett szeretne üldögélni egész nap. A sors azonban játszi kedvében megismerteti a két fiatalt, akik az első pillanattól kezdve vonzódnak egymáshoz, bár a kapcsolat reménye is igen ködös. Júlia bizonytalan, a neveltetése megszabja a viselkedését, legalábbis ekkor még igen. Tart a fiútól, akitől még a csókot is sajnálja, vagy inkább elzárva óvja szívét. Petőfi azonban férfiember. Szereti a szerelmet, de azért azt sem bánná, ha kiteljesedne kissé ez a plátói lángolás. Júlia azonban hezitál.
Aztán a lassan terjedő hírekből megtudja, hogy vőlegénye beleszerelmesedett másba. Csak úgy hirtelen. Mert megtetszett neki egy húszéves színésznő, aki mégiscsak előbb megkapható volt, mint Szendrey Ignác lánya Erdődön. Ha ez meg már így alakult, miért ne nősülhetne meg azonnal, hiszen úgy hiszi huszonhárom évesen, érett a házassághoz.
Mintha a mában lennénk, már ami az érzelmeket illeti… És a szerelmes lányt segíti a szerencse meg ki tudja mi, és visszasodorja a költő karjaiba. Hol van ekkor még a házasság, a forradalom és az özvegység? Milyen jó is, hogy nem sejthetjük előre a történéseket! Megint a nem tudás öröme…
Kamaszlányként erősen felháborodtam Petőfin, akit felelőtlennek és annál kevésbé szerelmesnek gondoltam. Akkor még Júlia helyében azonnal lezártam volna a vele való kapcsolatot. Múzsaság ide vagy oda, nőként így az elején félrehajítani valakit, nagyon bántotta fiatalkori hiúságom. Szerettem azt a lányt, aki mert és tudott lelkesedni. Haragudtam a fiúra, aki majdnem elbánt vele. A csíkos könyv lapjain kibontakozó szerelemnek csak azért szurkoltam, mert a belénk kódolt vágyak szeretik átvenni az ész helyett a szív munkáját.
Amikor Petőfi esküvője Prielle Kornéliával meghiúsult, fellélegeztem. Ahogy Júlia is, hiszen tudtam, hogy vannak életek, amelyek egymásért rendeltettek. Az események felgyorsulása után az én bátor hősnőm, aki lenyelte a békát, aki szembeszállt az atyai haraggal, feleség lett. A feleségek felesége, akinek igen kevés jutott a házasságból, és az elején kicsit meg is ijedt tőle. A mesék soha nem folytatódnak a lagzi után, de a valós mesék sajnos igen.
A múzsa végre betölti a szerepét. Feleség, kedves, szerelmes és ihletet adó nő válik belőle, miközben rátalál önmagára. Szendrey Júlia Petőfi mellett vált azzá, akivé később lett. De a tehetséget, az akaratot nem tőle kapta.
Ha Szendrey Júlia lehettem volna, nem hagyom, hogy a férfi, aki szeretek, kivont kard helyett eszmékkel rohanjon a csatába. Tudva, hogy a költő apa is lesz, lehettem volna önzőbb? Á, dehogy! Ezen az úton maradtam volna én is, de csak addig, amíg férjem halálhírét nem hozzák.
Júlia kemény nő volt, még ha közben meg is törték. Gyengeségének árát bőven megfizette. Csak egy ponton adta fel, és ezért élete végéig bűnhődött. Férjhez ment újra, mert számára akkor semmi nem lehetett jobb megoldás. Ebben benne volt az is, hogy a barátok nem hallották meg a jajkiáltását. Nem figyelt rá senki, mint nőre, anyára, csak költőfeleségre. Olyanra, akiből szentet akartak formálni, mert a magyar közízlésnek az nagyon megfelelt volna. A mártírfeleség imázsa viszont nem Júlia akarata lett volna. Ő nő volt, élni akart és nem ínség közepette felnevelni fiát. És a közvélemény, ami akkor sem volt jobb és kíméletesebb, mint manapság, keményen megbüntette a döntéséért. Évtizedeken keresztül sározták, gyűlölték, mert senki nem akarta meglátni benne az embert, aki két lábbal áll a földön. A nemzet halottjának felesége ne legyen ember, hanem csak egy misztikumba olvadt szent, aki szenved és zokog férje miatt.
Júlia csúnya házasságban, méltatlan férfival az oldalán élte rövidke életét. Titkon régen is és most is azt gondolom: bárcsak várt volna még! Bárcsak valaki észrevette volna igazi szenvedését!
De jött egy gyarló ember, aki otthon adott neki, de ennek hatalmas ára volt. Egy olyan férfi, aki a korbeli normák szerint is kicsapongó volt, és megalázta mind testben, mind lélekben a feleségek feleségét. Bordélyból hazatámolyogni a hitvesi ágyba még akkor sem volt elfogadott, pedig ritka eset sem volt mondható. Horvát Árpád nem látta a gyermekei anyját, az írónőt, aki Andersen meséit elsőként fordította magyarra. Csak egy nőt, aki nem akart szexuális játékainak részese lenni. Vajon Júlia az évek múlásával hogyan tudta megélni a szerelem hiányát? Hogyan élte meg Petőfi elvesztését?
Ha én őt lettem volna… De könnyű ezt mondani… Még könnyebb ítélkezni anélkül, hogy belelátnék a lelkébe. Hogy lehetett-e volna másképp? Igen, minden bizonnyal. Csak épp Szendrey Júlia nem tudta másképp csinálni, mert abban a helyzetben, akkor csak ő érezte saját lelkének és szívének roppanását.
fotó: Internet
