Mirkó
Amikor végre leszállt rólam a nővér és nem akart már megmenteni, alig vártam, hogy visszamehessek Diához. Nem mindennapi lány, ezt többször is megtapasztaltam. Kaptam egy jókorát miatta, és nem mondom, hogy nem fájt, de ennyi belefért. Nem tudom, ki lehet az a rohadék, aki nem bír leszállni róla, de egy percig sem bántam, hogy közbeavatkoztam. Klaudia olyan lány, amilyenből mostanában egyre kevesebb van. Tud harcolni, vannak céljai, gyönyörű és nincs elszállva magától. Sok bombázó akadt már az utamba, de vagy annyira céltudatosak voltak, hogy legszívesebben engem is megettek volna reggelire, vagy épp az ellenkezője: üresfejű, nagyképű nőcskék, akik meg voltak győződve, hogy a nap is miattuk kel fel. Erre utamba akadt ő, akiről első pillanatban nem feltételeztem sokat, ügyetlennek láttam, de csinos pofija volt. Az arca tele volt élettel, miközben megpróbált megfelelni mindenkinek abban a mérgező környezetben, amelyben dolgozunk. Néha rühellem a kollégákat a cégnél, pökhendi majmok, akik mind azt hiszik, nekik áll a világ. Unom már a sok semmirekellőt, aki megpróbálja elhitetni velem, hogy ő fontos és kreatív, közben meg tudom, hogy egy nagy nulla.
Ezért volt üde élmény felfedezni valakit, aki más, mint a többi. A pékségbeli jelenet után kikértem a személyi anyagát, és meglepve láttam, hogy mennyire nincs a helyén. Mennyivel többet érne, érhetne, ha nem arra a gyenge pozícióra vették volna fel.
Elkezdtem figyelni, de azért a tánciskola abszolút véletlen volt. A húgom akart meglepetést szerezni a párjának a táncával, és úgy volt praktikus számára, ha engem is belerángat. Szeretem, mert édes csaj, de lerázhatatlan, bár tagadja. Amikor ott megláttam Klaudiát, szó szerint leesett az állam. Bevallom, jobban megörültem neki, mint gondoltam volna. Zavarba is jöttem, de csak egy pillanatra, és kénytelen voltam arrogánsabban viselkedni, mintsem kedvem lett volna. Bosszantott, hogy ilyen érzéseket vált ki belőlem, hisz nem is ismerem, viszont azonnal felizgatott, ahogy táncolni kezdett. Ez a lány nem tudja, hogy minden porcikája erotikus, ettől annyira vonzó. Gyönyörű volt abban a ruhában, még szebb volt a kipirult arca, és én kezdtem még több figyelmet szentelni neki, amit a húgom, aki enyhén elkényeztetett, nem vett jó néven. Azonnal nyafogott. Nem mondhattam neki, hogy ő rángatott bele, mert képes lett volna letagadni. Néha nagyon bosszantó nőszemély, és tényleg az a szerencséje, hogy a húgom, különben elküldeném a holdra. Hogy Zétény hogy bírja ki mellette, nem tudom…Viszont el akarja venni, tehát valamit csak tud a hugicám…
Amikor nem több, mint tíz perc múlva visszamentem Klaudiához, csak hűlt helyét találtam. A táskája, a kabátja sem volt a széken, mindennel együtt távozott. Először azt hittem, csak a mosdóban van, vagy bement a nagymamájához, mert beengedték. De erre nem mutatott jel. Azonnal hívtam, nem vette fel. Többször csörgettem, válasz nem jött. Üzentem neki, és már éreztem, hogy baj van. Odarohantam a betegfelvételes idősebb hölgyhöz, aki elmélyülten írogatott, és megkérdeztem, nem látta-e azt a lányt, akivel jöttem, de persze nemmel felelt. Olyan méltatlankodva nézett rám, mintha egy ufó után érdeklődtem volna, ezért faképnél hagytam menten. Végigrohantam a folyosón, ki a kertbe, majd vissza, a parkoló felé, de nyoma sem volt. Már nem volt kétségem afelől, hogy aki követett bennünket, kihasználta a lehetőséget és elvitte Diát.
Sebes léptekkel indultam a kijárat felé, amikor megállított egy nő. Szinte elállta az utam.
– Elnézést, hallottam, hogy a barátnőjét keresi – mondta óvatosan.
– Igen. Látta elmenni?
– Ott ültem nem messze tőle, amikor odament valaki hozzá, majd felállt és elindultak kifelé. Nem tűnt volna fel a jelenet, ha nem láttam volna rémületet a lányka szemében. Szegényke, nagyon meg volt ijedve.
– Istenem! – kiáltottam fel. – Milyen volt az, akivel elment?
– Kés volt nála! – suttogta az asszony. – Igyekezett titkolni, de én észrevettem.
– Kés?
– Igen! Csak a filmekben láttam ilyesmit. Én nem mertem elmondani senkinek, nem akarok bajba kerülni, de úgy megsajnáltam magát.
– Köszönöm szépen – mondtam megrendülten. Azonnal elöntötte az agyam az adrenalin.
– Látott még valamit? Mondja már! Hogy nézett ki a fickó?
Az asszony nem mert rám nézni. Szeme üvegesen meredt a semmibe, mintha hirtelen kiszállt volna belőle az élet. Nem voltam benne biztos, hogy tudja, mit beszél.
Ekkor egy másik hölgy, aki talán a lánya lehetett, lépett hozzánk.
– Anya, gyere! Már sokszor kértelek, hogy ne szólítgass le idegeneket! Bocsánat! – fordult felém. Remélem, nem zaklatta.
Meghökkentem.
– Anyámnak szokása megállítani az embereket és ismeretlenül megszólítani őket. Ne hallgasson rá! Bármit is mondott, nem volt benne rossz szándék! – magyarázta.
– Hagyjál már Terus, én csak segíteni akarok ennek a szimpatikus fiatalembernek – rántotta ki a karját az idős hölgy a fiatalabb szorításából. – Nem beszélek össze-vissza! – nézett rám komolyan.
– Köszönöm – suttogtam, de nem tudtam, mit higgyek. Minden szava logikus volt, és belepasszolt a nap történéseibe. Viszont a kés valahogy túlzásnak tűnt, mert senki nem vette észre, és azért egy szimpla kórházban ritkán sétálgatnak emberrablók késsel a kezükben. Ez nem Harlem.
– Értse meg! Láttam! Kés volt a kapucnis férfinál! Elvitte azt a kislányt és látszott, hogy bántani akarja! – kiáltott a fura nő.
– Micsoda? Mama! Fejezd ezt be! Elegem van már abból, hogy mindenkit az ostobaságaiddal szórakoztatsz!
Azzal megrántotta a karját, de az idős hölgy még visszanézett és a parkoló felé intett a fejével. Tudtam, hogy nem hazudik. A zsigereimben éreztem, hogy nem bolond és már sajnáltam, hogy egy pillanatig is kételkedtem benne.
Látta, ahogy valaki arra kényszerítette Klaudiát, hogy vele menjen. Ez a valaki biztosan nem kedvességből tette, hiszen napok óta követte.
Bólintottam és elkezdtem rohanni kifelé az épületből. A szemem sarkából még láttam, hogy segítőm elmosolyodik. Vagy csak képzelődtem, már magam sem tudom. A parkoló tele volt, jöttek-mentek az emberek és a sok kocsi között egy sem hasonlított arra, ami követett minket. Csak rohantam a porta felé, lestem jobbra-balra, de a töredezett aszfalton és a siető, szomorkás arcú embereken túl nem láttam semmi gyanúsat. Megálltam és megint hívtam Dia telefonját, de már nem csörgött ki. Szóval, aki elkapta, kikapcsolta, hogy ne lehessen lekövetni. Ez azért volt durva, mert azt bizonyította, hogy nem véletlenről van szó. El akarták vinni és sikerült is neki, mert én isten barma hallgattam arra az ápolónőre, aki mindenáron meg akarta nézni sajgó szemem. Már egyre jobban dagadt, éreztem minden pillanatban, de az sokkal jobban izgatott, hogy magára hagytam a lányt, aki bízott bennem, aki azt hitte, én meg tudom védeni, hiszen megtettem nem sokkal azelőtt.
Sehol semmi. Elveszítettem és ez megrémített.
Elkeseredetten léptem oda a kocsimhoz, amikor a járda szélén ülő férfi megszólított. Fel se figyeltem volna rá, mert nagyobb bajom is volt, mint egy hajléktalannal törődni, aki a földön üldögél.
– Mennyit ér neked egy információ arról a lányról? – kérdezte mélyen az arcomba bámulva.
– Micsoda? – kaptam fel a fejem.
– Tudod, én sok mindent látok és hallok, ráérek itt üldögélni… – közölte sejtelmesen.
– Beszéljen! – rivalltam rá. – Nem leszek hálátlan!
Végigmért, beleszívott a cigarettájába és megmarkolta koszos szatyrát.
– Annyit láttam, hogy a lány nem akart beszállni. Rám nézett és nagyon félt.
– Merre mentek, azt mondja nekem jó ember! Milyen kocsi volt?
– Egy szürke Opel…Láttam a rendszámát is!
– Az isten szerelmére, nyögje már ki!
– Előbb a pénzt!
Átnyújtottam neki egy ötezrest, elégedetten szemlélte.
– RTX 664 – mondta. – És kifelé indultak a városból. Utánuk néztem, tudom.
Ugyan hová vihette az a mocsok Klaudiát? A szívem hevesen vert, de pillantok múlva már én is száguldottam ki a városból, magam sem tudtam miért pont arra.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
