Nem tudom, meddig alszom, vagy lebegek a két világ között. Talán órák múlnak el, de az is lehet, hogy napok. Amikor egy-egy pillanatra magamhoz térek, mindig a lábamra téved a pillantásom: a kötés tiszta. Valószínűleg cserélik. Pontosabban az a titokzatos asszony, aki nem enged el.
Egyszer, amikor váratlanul kipattan a szemem, látom, hogy a ház üres. Fogalmam sincs, milyen nap van, valóban délután van-e, vagy csak úgy érzékelem. Meleg van, izzadok, és a szám teljesen kiszáradt. Vajon hol lehet Róza? Talán kinn az állatoknál?
Egyetlen olyan eszköz sincs a házban, amely segítene abban, hogy tájékozódjak. Mintha egy másik évszázadba cseppentem volna. Nincs bevezetve áram, így számítógépről vagy egyéb technikai csodáról nem beszélhetünk. Mintha ez a nő kiesett volna a világ forgásából. Feltápászkodom, és kábán ülök az ágy szélén. Annyira szomjas vagyok, hogy úgy érzem, menten szétrobban a fejem. Szédülök, de óvatosan felállok, és a csaphoz botorkálok. Víz szerencsére van. Úgy hajolok a vízsugár alá, mint, aki egy hete nem ivott, ami lehetséges is.
A lábam nem fáj, és könnyedén tudok támaszkodni rá. Ettől és a víztől felvidulok. A gyomrom hatalmasat kordul, és ennek is örülök. Élek, megvagyok, mintha a világ is szebb lenne ebben a pillanatban. Hallom, hogy bőg a szamár és mintha egy liba gágogna. Kikukucskálok az apró ablakon, de Rózát az udvaron sem látom. Magamra hagyott volna? Ezt nehezen tudom elképzelni, bár biztos vagyok benne, hogy elkábított, és azt hiszi, annyira gyenge vagyok, hogy nem próbálok meg szökni. Milyen titkot őrizhet ez az asszony, hogy ennyire el kell tűnnie a világ elől? Vagy valami szörnyűséget tett vagy tettek vele? Ez jár a fejemben, de nincs időm rajta morfondírozni, meg kell szöknöm.
A szoba közepén, egy rozoga asztalon a fonott tálban almák vannak. Szélsebesen kikapok egyet és tömöm befelé annyira, hogy majd megfulladok tőle. A könnyek váratlanul potyogni kezdenek a szememből, mert én is kimaradtam az életemből, nem tudom, keres-e még valaki, vagy teljesen lemondtak rólam. Miközben habzsolom az édes falatokat, hangokat hallok.
– Még mindig nincs jól? – kérdi valaki, akinek a hangja nem idegen számomra.
– Ne aggódj, mondtam, hogy meggyógyul. Egy kicsit hadd szenvedjen még, aztán majd átadhatod a főnöködnek.
– Tudod, hogy nem lesz hálátlan.
– Nem is hittem, hisz eddig is vigyázott rám. Ha ő nem lenne, akkor engem rég kinyírtak volna. Ez a minimum, amit tehetek.
A férfi hangját nem tévesztem össze senkiével. Ő a kapucnis, aki meg akart erőszakolni, akik elől meg tudtam szökni. Tehát tudja, hogy itt vagyok, és nem tesz semmit? Ez érthetetlen.
– Ezt jól vésd az agyadba Róza, ha élni akarsz. Ismered a főnököt, sokkal tartozol neki.
Kilesek a függöny mögül, és valóban a kapucnist látom, meg fogva tartóm. A kapucnis fején most nincs semmi. Ismerem. Láttam már őt, ez biztos. Barna haja van, magas és jelentéktelen arcú. Nem ugrik be azonnal, hol láttam, csak hosszú másodpercek múlva világosom meg. Ezzel a sráccal táncoltam Monsieur Pierre-nél a legutóbbi alkalommal. Hogy hogy nem volt ismerős a hangja? Igaz, csak pár mondatot váltottunk, de akkor is. Bence a neve, ha egyáltalán igazat mondott. Már oda is követett? Nem volt véletlen az a találkozás sem? De hisz az a srác egy ügyetlen, jelentéktelen figura volt… Hát nem… Tévedtem, csak akkor én mindenkit annak láttam, hisz csak a Kékszemű járt az eszemben.
– Tudom, mit kell tennem. Vigyázok a lányra, aztán, ha rendben lesz, viheted.
– Nem fogom kivárni, hogy teljesen felgyógyuljon. Az öregasszony haldoklik, és az a fickó égre-földre keresi Klaudiát. Biztosan szerelmes belé, mert nem a pénze kell neki, az hótziher.
– Jaj, édes fiam, nincs olyan, hogy elég pénz… Lehet, hogy neki is szüksége van rá, és úgy gondolja, hogy akkor szerezheti meg legkönnyebben, ha elveszi feleségül. Elvégre nem csúnya lány.
A szívem a torkomban dobog. Mirkó keres… A mama még él! Ennél boldogabb nem is lehetek ebben a pillanatban. Történjék bármi, én megszököm, bármi áron. Nem tudom elképzelni, hogy Mirkó rám találna, annyira eldugott helyen van a kalyiba. Róza élete szinte belesimul a tájba, senkinek nem tűnik fel itt. Talán az állatok lehetnének árulkodóak, de minden turistaútvonaltól messze esik ez a putri. Legszívesebben felsikoltanék a boldogságtól, de inkább gyorsan körülnézek, ki kell találnom, hogyan meneküljek el. A háznak csak egy kijárata van, és ők ott beszélgetnek pár lépésnyire.
– Nekem mindegy, mit akar tőle, az a nyikhaj! Nem fogja megkapni, mert én leszállítom, megkapom a pénzt, és már húzok is külföldre. Nem akarok ebben az országban megrohadni.
A kapucnis hangja keserű és elszánt.
Mindenki azt a pénzt akarja, ami nem is az enyém…Mit mondott az a másik? Harminc millió dollár? Bele sem tudok gondolni, mennyi pénzt ér az életem. Az jár a fejemben, hogy mi van, ha mégse kapom meg? Mi történik velem, ha igen? Vajon meg fognak ölni, hogy ne tudjak beszélni? Néztem már elég krimit ahhoz, hogy tudjam, biztosan. De ez most nem egy film, itt nem minden jó, ha a vége jó. Alig éltem még, vágyaim sehol, nincs férjem, gyerekem, de a pénz mindent elvenne tőlem. Legszívesebben azt mondanám, nesztek, vigyétek, csak boldogan élhessek, de erről lekéstem. Láttam őket, tanúskodhatok ellenük, nem valószínű, hogy életben hagynak.
– Fiacskám, bízz bennem! Én már lemondtam az életről, de neked segíteni fogok. Megígértem apádnak, amikor haldoklott. Mindig megtartom a szavam. Ez a lány a tied lesz, és átadhatod a megbízódnak. Úgy hiszem, holnap jöhetsz is érte, mert addigra biztosan használható állapotba hozom.
Bence, vagy akárhogy is hívják, bólogat.
– Rendben, akkor nyolcra itt vagyok érte. Majd azt mondom a főnöknek, hogy újra meg újra tűvé tettem az erdőt, és végül sikerült rátalálnom. Úgyse érdekli, hogyan, csak az, hogy ki ne eressze a karmai közül.
Róza nagyot sóhajt.
– Nem is értem, először miért engedte el. Már ő sem a régi. Agyára ment a nevelőapja, és már nem gondolkodik logikusan.
A másik legyint.
– Nem a mi dolgunk. És zsebre vágom a dohányt és pattanok. Te meg élhetsz nyugodtan.
Mindketten boldognak tűnnek. Az én lábam remeg, ahogy hallgatom a tervet. Soha egy pillanatig sem sejtettem, hogy ennyire fontos lehetek valakinek… Mármint a pénzem.
– Bejössz? – kérdi Róza.
– Nem, sietnem kell. De holnap itt vagyok érte! Addig vigyázz rá, nehogy megszökjön.
Az asszony hangosan kacag.
– Arról tettem, elhiheted.
– Bolond vagy te, nénikém! De nem baj, mert a világnak épp ilyen bolondokra van szüksége.
Azzal megfordul és elindul be az erdőbe. Kocsi sehol, valószínűleg nem tudott vagy nem akart eljönni a házig.
Róza utána néz, nem integet, megvárja, amíg eltűnik a fák között. Megfordulok, és amilyen gyorsan csak tudok, visszatotyogok az ágyhoz. Az árulkodó almát a párna alá dugom, és arra gondolok, éjjel meg kell szöknöm. Ez az utolsó esélyem. Hallom, hogy nyílik az ajtó és az asszony belép. Csukott szemmel fekszem, szuszogni is alig merek.
– Ne játszd meg magad, tudom, hogy ébren vagy! – szól oda.
Kinyitom a szemem és felülök.
– Láttalak a függöny mögött. Nem vagy túl ügyes!
– Ki maga? – kérdem. – Miért segít azoknak? Maga nem rossz ember.
– Hogy ki vagyok, az nem fontos. És neked nem is kell tudnod. Az meg, hogy milyen ember vagyok, nem tartozik rád. Nem tudsz te rólam semmit, ne próbálj meg hízelegni.
Hallgatok. Mit mondhatnék a rideg szavakra?
– Csinálok egy rántottát. Muszáj enned. Hosszú út vár még rád.
A szemem kikerekedik.
– Miféle út? – kérdem riadtan.
Válasz nem érkezik. Feláll és odacsoszog a szekrényhez. Tojást vesz elő.
Alkonyodik. Vajon hány óra lehet és milyen nap? Egy biztos, Mirkó keres, és a nagyi műtétje sikerült. Vannak még csodák és én ezektől a csodáktól újra meg újra boldog leszek.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
