A kisvárosi fotós már nem volt divatos mostanság. Többek között azért sem, mert műterme öreges és elhasznált volt, ahogy a kirakat is, amelyben szinte évek óta alig változtak a képek. Az állványon avítt keretekben öreg arcok bámultak komoran a járókelőkre. Sebzett lelkük kisugárzott, vagy csak úgy hitték a járókelők, és ezt megérezni nem volt kellemes. Ma már mindenki fülig szájjal mosolyog a napjában milliószámra készített semmitmondó képeken, gondolta haragosan a férfi. Ezek mögött nem rejlik igazi történet, nem fénylik fel egy mese az életről, amely szerelmet, tragédiát vagy boldogságot rejt. Csak a pillanatot adják vissza, amely legtöbbször színtelen és hazug.
Az öreg fényképész nem akart beállni a sorba. Ő még látott valódi embereket, akik nem mosolyogtak akkor, ha szomorkodniuk illett. Ma meg már egy temetésen sem ildomos bánatosnak lenni, mert akkor a többieknek is elmegy a kedve. Fő az optimizmus, meg a pozitív életszemlélet, mondta a lánya, aki hetente meglátogatta, és soha nem felejtette el megkérdezni, mikor akarja már eladni az üzletet. Túl jó helyen van ahhoz, hogy kihasználatlanul árválkodjon. De a férfi általában legyintett egyet, és azt dünnyögte, soha. Jól van így, ahogy van.
Lánya haragos lett az ilyen szavak hallatán, és az járt a fejében, hogy ő nem akar ilyen makacs és állhatatos lenni, ha megöregszik. Ne adja az isten, mert akkor megkér valakit, hogy üsse agyon, hisz nincs már javára senkinek. Az élet relatív, mint minden. Ha van haszna, folytatni kell, ha meg nincs, akkor meg… Ezt azonban nem mondhatta az apjának, és ha mondta is volna, ugyan mi történt volna? Mégis nap, mint nap jobban gyűlölte a képeket a kirakatban.
Mindegyikről üveges tekintetek meredtek az utcára. Már évtizedek óta halottak lehettek azok, akinek nevére se emlékezett már senki, még a fotós sem. Csontjaikról leporladt a hús meg a ruha. Itt csak a helyet foglalták és mintha igyekeztek volna mindenkit elriasztani, aki véletlenül betévedt. A cégtábla kacskaringós betűi azonban továbbra is hirdették, hogy ezen a helyen fotók készülnek. Vargha Endre még él és várja, hogy valaki valódi képet akarjon élete egyetlen, utánozhatatlan pillanatáról.
A kirakat bal sarkában az egyik fotón egy fiatal nő nézett kíváncsian a lencsébe, és azon keresztül arra, akinek odatévedt a pillantása. Húsz év körüli lehetett, de gyakorlatilag alig tudta már valaki megállapítani, mert a kép sárga volt és töredezett. Valamiért nem illett a többi közé, pedig azok sem voltak frissek. Az a lány, akinek pillantását elkapta a fényképész bizonyára nem élt már, vagy ha igen, hetvenen is bőven túl volt.
Sose látta viszont, pedig első pillantásra beleszeretett. Két órán keresztül készítette róla a jobbnál jobb képeket, mégis ez az egy lett a legtermészetesebb, és mind közül ez maradt meg. Túlélte a háborút, a költözéseket és a harcot is, amelyet az öreg a szívével vívott. Tudta ő, hogy csak egy nem létező vágyat szeret, de ez éltette. Minden reggel úgy ébredt fel, hogy felhúzta a redőnyt, letörölte a párkányról a port, és azt képet megsimogatta. Lágyan, puhán, ahogy az ember csak azokhoz a tárgyakhoz ér, amelyeket a szíve fiókjában takargat. Hátha egyszer eljön érte a tulajdonosa, mondogatta negyven éven át. Már nem volt benne biztos, hogy Adélnak, Aliznak vagy Amálnak hívták-e a szőke szépséget, de illata megmaradt az emlékezetében. Orgonaillatú volt. Friss, alig nyíló orgona illata lengte be a lányt, akinek virágos felsőjén, domborodó mellén megpihent a napsugár. Épp félig kitekintett az ablakon, és finom arcélének töredékét kapta el a fotós. Egyik kezével megtámasztotta a falat, a másikkal mellkasát érintette. Mintha megijedt volna valamitől, mégis csodálattal leste az utca tovatűnő pillanatát. Százhúsz percen át készültek róla a jobbnál jobb képek, de a vendég elégedetlen maradt. Bájosan elpirulva bevallotta, hogy vőlegényének akar kedveskedni a képekkel, de egyiket sem találja megfelelőnek. Vargha Endre fejében azonban az járt, hogy egy ilyen lánynak nincs szüksége képre, ő maga a földi csoda. Nevetése, pillekönnyű járása betöltötte a kicsinyke stúdiót, és ahogy múlt az idő, a férfi egyre szerelmesebb lett.
A fotókért másnap nem a lány jött el, hiába leste, hanem anyját küldte, a mogorva öregasszonyt, akitől nem merte megkérdezni, a városban laknak-e vagy csak itt vendégeskednek. A vén varjú bereppent, szét se pillantott, csak megmarkolta a képeket, majd sebtében fizetett és el is tűnt azonnal.
Ha lehunyta a szemét, maga előtt látta, ahogy kifordul az ajtón. Még mosolygott, mert biztos volt benne, hogy a lány, Aliz, Adél vagy akárki, nem bírja majd ki, hogy ne jöjjön vissza megköszönni a munkáját. Csodálatos felvételek kerültek ki a keze közül, és végül az az egy, a véletlenül elkapott maradt meg neki.
Az emberek régen mintha máshogyan szerettek volna, gondolta az öregember. Szerették az álmokat, az illúziókat, és úgy hitték, hogy azok megszépítik az életüket. Mindez bizonyára így is volt. Csak a hétköznapok illúzió nem egyenlők az álmokéval, talán ezért is tűnnek el, és marad helyettük a csendes emlékezés.
Azon a szombaton, amikor már biztos volt benne, hogy a lánya nem fogja zaklatni, későn ébredt. Volt vagy nyolc, mire kikászálódott, és megmosta az arcát. A tükör bepárásodott a meleg víztől, ám a szobában hűvös volt. Az ősz kitessékelte már a nyarat, és a reggelek csípősen húzták maguk után a tél hamarosan begördülő szekerét. A tükör nem hazudott, Vargha Endre ráncos volt és töredezett tekintetű. Nem várt semmit az élettől, és már nem is kapott. Talán mégis el kellene adnia boltot, fordult meg a fejében, hadd örüljön a lánya. Szükségük van a pénzre, ne várják már oly reménykedve az ő elmúlását.
Kicsoszogott a kopott falú, enyhén dohos helyiségbe, és a redőny zsinórja után nyúlt. Már az is elfoszlott, de még bírta. A redőny hangos surrogással emelkedett a magasba és tekeredett a sötétzöld fadobozba, a helyére.
A fotós elővette a gépét, lőtt párat a polcra vetődő árnyékról, aztán az utcáról, ahogy máskor. Ki se nézett igazán, mintegy rituálészerűen tette, hátha elcsíp valamit az idő jelenéből, amiről eddig lemaradt. Aztán megfordult, és feltette a tűzhelyre a teáskannát. Fázott. Benyúlt a szekrényébe, és döbbenten jött rá, hogy csak fehér inge maradt tiszta. Egy finom, régi lenvászoning. Belebújt, majd szürke vászonnadrágja után kutatott, ami lecsúszott az ágy melletti székről, de nehezen vette észre a félhomályban.
Amikor a víz forrni kezdett, teafilter után kotorászott a fiókban. Ekkor meghallotta, hogy valaki belép az üzletbe. Az ajtó feletti csengő épphogy pöccent egyet, és el is hallgatott.
– Azonnal megyek! – kiáltotta, és magára kapta a nadrágot. Válasz nem érkezett. Vagy csak a tea surrogása közepette nem hallotta meg.
A bolt közepén egy hölgy állt, kíváncsian nézegette a fényképeket. Néha el-elmosolyodott, aztán megigazította a kabátja szélét.
– Jó napot! – mondta, ahogy meglátta az öreg fényképészt.
– Üdvözlöm. Miben segíthetek? – kérdezte Endre, miközben orrára illesztette a szemüvegét.
– Nem is tudom – mondta az idős asszony zavartan. – Már voltam itt régen, azt hiszem. Életem legszebb képeit csinálta egy jóképű férfi – tette hozzá szégyenlősen. Arca hirtelen megfiatalodott, de aztán ki is hunyt a fény, ahogy felemelte a fejét, és újra visszaöregedett.
– Ó! – mondta a fényképész nem túl lelkesen. Hogy emlékezett volna mindenkire, aki nála járt valaha is?
– Ne haragudjon, tudom, hogy ostobán hangzik, de amikor erre sétáltam, és megláttam, hogy még létezik ez a hely, nem hittem a szememnek.
– Miben segíthetek? – kérdezte újra mogorván az öreg, és a teája felé pislantott.
– Abban reménykedtem, hátha megvannak a régi negatívok és azokon megláthatom magam újra.
Olyan finoman emelte a tekintetét a férfira, hogy az hosszú évek óta először, megremegett. Szép lehetett valaha, gondolta. Szép és csalfa, olyan, akinek szerelmébe beledöglik az ember.
– Van egy pár régi negatívom – válaszolta engedékenyebben. – Megnézhetem. Milyen típusú kép volt? Igazolvány? Vagy családi fotó?
Az asszony megrázta a fejét. Világosszőkére festett hullámos haján egy pillanatra átfutott a napfény. Fehér bőre sima volt, pedig biztosan elmúlt már hetven is.
– Egyedül voltam itt. A vőlegényemnek akartam kedveskedni, de nem sikerült.
Az öreg felkapta a fejét.
– Szőke, hosszú haja volt, és egy kép se tetszett magának – válaszolta szomorúan. – Adél?
– Nem, Aliz vagyok, de az nem lehet, hogy maga készítette a felvételeket? Egyszerűen nem hiszem el.
– Dehogynem! Két óra alatt szerelmes lettem magába – morogta kelletlenül.
Az elegáns nő, a csinos bordó szoknyájában elvörösödött.
– Komolyan mondja?
– Idenézzen! – lépett közelebb a kirakathoz. Kiemelte a szélén árválkodó gyűrött fotót és átnyújtotta. – Maga az, nem?
– Megtartotta? – kiáltott fel Aliz.
– Mondtam, hogy szerelmes lettem – hangzott a válasz.
A nő elmosolyodott. A képet nézte, ahol gyönyörű arca szinte alig látszik, mégis élt rajta minden rezdülése.
– Köszönöm! – mondta. – Azt hittem, ilyen csak a mesékben lehetséges. – Nem lehetett tudni, hogy vajon a képre és annak történetére vagy a szerelemre gondol-e, mindenesetre szavai alatt mélységes csend lett az üzletben.
– Én köszönöm, hogy visszajött – hangzott a válasz. Hirtelen egyikük se tudta, mit mondjon ebben váratlan helyzetben. – Maga most is gyönyörű.
– De nem ismert meg, igaz?
– Nem, és restellem is magam ezért.
– Ne tegye! Csak egyszer látott életében.
– Nem. Csak egyszer volt itt, de én egész életemben láttam magát. Benne maradt az emlékezetemben, soha nem kopott ki.
– Akkor most nem boldog, igaz? Akkor szép voltam, fiatal, most meg…
Az öreg legyintett. Megfordult, és a teáscsészéje után nyúlt.
– Kér egy finom fekete teát maga is? – kérdezte kedvesebben.
Az asszony bólintott, miközben önmagát nézte a képen.
– Cukorral, ha lehet – tette hozzá, és magához szorította fotót.
Vargha Endre szíve zakatolni kezdett. Úgy, mint régen, úgy, mint negyven évvel ezelőtt, amikor még nem volt poros az ablaküveg, amikor még motorokkal száguldottak a szűk utcácskában a felelőtlen nyikhajok. Egy pillanatra megállt az idő, és amikor a forró teát átnyújtotta Aliznak, egy csodálatosan kék szempár nézett vissza rá. Azé, akire eddig a pillanatig várt.
Kép forrása: Pinterest
