Én nem bírom már elviselni, hogy mindenki jámbor hülyét játszik körülöttem. Anyára rájött valami hűdemegértem a férfiakat-baromság, Fannit nem is említem meg, mert hiába három évvel fiatalabb nálam, egyszerűen infantilis. Dedós, apuka kedvence, és hiába mondogatja, hogy talán apánkat is meg kellene értenünk, én nem fogom. Mit értsek meg rajta?
Hozott egy döntést valaha. Arra esküdött, hogy jóban-rosszban anyával, aztán meg elfelejti, és mi ennek még örüljünk? Jaj, ne kelljen már mindent elfogadnunk, mert a világ azt kéri, legyünk megértőek, kedvesek, no meg a kedvencem, elfogadóak.
Mi lenne, ha dühösek, lázadók és kiállhatatlanok lennénk? Ha kiállnánk magunkért és a családunkért? Akkor már nem is vagyunk jó emberek?
Úgy döntöttem, beszélni akarok apával. Ideje semleges terepen felnyitni a szemét, és kimondani mindent, amit gondolok.
Írtam neki egy üzenetet, és egy eldugott kávézóban adtam neki „randit”. Máskor hogy örültem volna neki, hogy vele tölthetek egy kis időt, biztosan faggattam volna a munkájáról és a terveiről, de most nem érdekelt egyik sem.
– Szervusz, angyalom! – mondta, ahogy megérkezett.
Angyalom? Hát mi más? Mert még mindig kislánynak hisz, akinek elég egy plüssmaci és máris mosolyog. A mi életünk plüssizéjét ő azonban kidobta a kukába, ezért nem díjaztam a bájolgását.
– Apa, nem vagyok kisbaba! Zoé a nevem, örülnék, ha így szólítanál.
Rám nézett és összeráncolta a homlokát. Nem mondhatta, hogy elég legyen, hallgassak, mert már nem óvodás vagyok, aki zavarja őt felesleges kéréseivel.
– Rendben, Zoé. Remélem, akkor felnőtthöz méltóan folytatjuk a beszélgetést és nem rendezel jelenetet.
– Miből gondolod, hogy ez volt a tervem?
Rendeltünk két kávét meg két vizet, és utána csak annyit mondott mosolytalanul, hogy ismer. A francokat ismer. Már rég nem tudja, ki vagyok, mit akarok.
– Szóval, – kezdtem – meddig akarod ezt a számodra kellemes játékot játszani? Hol van benned a felelősség a családod iránt?
Meghökkent. Ez tetszett. Kicsit el is bizonytalanodott.
– Nem érzed, hogy ehhez a kérdéshez nincs jogod? – nézett rám szomorú szemekkel.
– Nem, cseppet sem. Elvégre te akartál családot, gyerekeket, és most te nem akarsz.
– Ácsi, ácsi! Kezdjük ott, hogy te ezt nem értheted.
– Jaj, apa. Sablonduma. Kímélj meg!
– Zoé, neked nincs tapasztalatod az idő múlásáról… Nem tudod, mit jelent valaki mellett ébredni, elaludni, enni minden nap. Olyan ez, mint egy mókuskerék, de ebből a mókusok sose szállhatnak ki.
– Minek szállnának? Elvégre önként mentek bele.
– Ez tökéletesen így van, de senki nem kalkulálja be előre a változást.
– Miféle változást?
– Mondd, Zoé, te szeretnél heti hétszer Cézár salátát enni? Tudom, hogy szereted, de unalmas lenne.
– Nem lenne, imádom.
– Most. De jövőre, amikor megkérdem tőled, nem lesz már hányingered tőle?
– Apa! Neked hányingered van a családodtól? – kiáltottam utálattal a hangomban.
Láttam rajta, hogy ideges lesz. Pontosan annyira, mint amikor anya nem hagyja békén valamiért, amit el akar érni nála. Amikor addig nyúzza, amíg belemegy, hogy lecseréljük a kocsit nagyobbra, mert utálja a Volvot.
– Tudod te is, hogy mire gondolok, de kiforgatod a szavaim. Fogadd el, hogy az élet nem fehér és nem fekete. Én változtatni akarok rajta, és ha ez neked nem tetszik, sajnálom, akkor is fogok.
Legszívesebben felképeltem volna az apám. Mint valami elkényeztetett kölyök! Kicsit megunta a szabályokat, és most hirtelen felborítaná a sakktáblát?
– Arra nem gondolsz, hogy esetleg anyával közösen változtassatok a megszokáson? Elvégre, mégis csak egy csapat vagytok – mondtam taktikát változtatva.
Gyors pálfordulásom nem hagyta hidegen. Gyanakodva pillantott hol a kávéjára, hol rám.
– Nehéz erről beszélnem. Pláne neked, aki az elsőszülöttem vagy. Tudod, kislányom, és most ne lázadj a megszólításom ellen, én már nem szeretem az édesanyád. Tisztelem, becsülöm, de nem szeretem.
– Na, persze, mert te azt a szánalmas kurvát szereted, akinek még a neve is undorító! – kiáltottam olyan hévvel, hogy még az a savanyú képű pincér is felkapta a fejét.
– Ez nem igazán felnőtthöz illó reakció – mondta apa nyugodtan. – Nem hibáztatlak…
– Tudod mit? Nem érdekel, mit gondolsz! Csalódtam benned, mert azt hittem, te sose leszel olyan, mint a többi apa. Másoknak elváltak a szülei, de nekem ti voltatok a példaképeim. Felnéztem rátok, mert ti mindig mellettünk voltatok, együtt csináltunk mindent. Erre most mindent felrúgsz, és ami eddig szép volt, besározod.
Azzal felugrottam, de még hallottam, amit apa válaszol:
– Sajnálom…– dünnyögte, de nem volt benne igazi érzés. Csak úgy mondta, mert semmi más nem jutott eszébe. Gyűlölöm. Sose megyek férjhez, ez biztos.
Kép forrása: Pinterest
