A farsangról valószínűleg csak annyi jut eszedbe, hogy 1. osztályban pillangónak, másodikban pedig kiskutyának öltöztetett be anyád. Nagyjából tudod a karácsony és a húsvét háttér történetét – egyiknél Jézus megszületik, másiknál már fel is támad – de mi a helyzet a farsanggal?
A farsang nem egy konkrét ünnep, hanem egy időszak: vízkereszttől (január 6.) hamvazószerdáig tart (mozgóünnep). Farsang utolsó napja után kezdődik meg a negyven napig tartó nagyböjt – addig viszont megengedett a mulatozás és a korlátlan, jóízű vacsorák. Régies verziója annak, mint amikor fogyókúra előtt még beülsz a gyorsétterembe.
Maga a farsang szó egyébként bajor-osztrák eredetű „vassang” vagy „vaschang” szóból származik. Eredetileg húshagyó keddre, azaz a farsangi időszak utolsó napjára vonatkozott a kifejezés: arra utalt, hogy a hosszú böjtidőszak előtt ekkor lehetett utoljára alkoholt fogyasztani.
A farsang betetőzése a karnevál. A „carne vale” azt jelenti: ég veled, hús. A nagyböjt előtti időszakban rengeteg hús fogyott, a legtöbb disznóvágás erre az időszakra tehető. Persze a főétel után desszert is kellett – mondjuk egy kis farsangi fánk. A jól ismert csöröge vagy forgácsfánk is tipikus farsangi étel; nevét a zsírban keményre sütött tésztadarabok faforgácsra emlékeztető alakjáról kapta. A kis darabok egymáshoz ütődve „csörögtek”, innen a csöröge elnevezés is.
Eddig valószínűleg nem esett le az összefüggés, de a velencei- és a riói karnevál is tulajdonképpen a farsangi időszak csúcspontja. Ennek magyar változata a busójárás. A mohácsi hagyomány farsangvasárnaptól húshagyó keddig tartott. A turisták legnagyobb örömére akár ezer maszkos alak is vigad egyszerre az utcákon, az ünnepség a főtéren felállított máglya körültáncolásával zárul.
Velencében ez anno különösen nagy ünnepnek számított, hiszen a maszkoknak köszönhetően mindenki inkognitóban tehette végre azt, amihez igazán kedve támadt. A vérfürdőig azért szerencsére nem fajultak el a dolgok, viszont az álarcosoknak legtöbbször szabad bejárásuk volt magánházakba. Az ünnep gyakorlatilag az egész városban, az utcákon jelen volt. Az erkélyről bámészkodó hölgyek pedig, ha épp nem tetszett nekik a látvány, tojással dobálhatták meg a járókelőket.
Februárra érthetően mindenkinek elege lett a hidegből. A babonás szellemű középkorban az egyszerű többség azt hitte, hogy télen a rövidülő nappalok miatt gonosz szellemek kelnek életre. Nem véletlenül annyira ijesztőek ezek a jelmezek: így akarták a halált, a hónapok óta tartó metsző hideget elűzni (a középkorban a tél egyébként is zordabb volt, hát még fűtött lakások nélkül). Hogy biztosra menjenek, boszorkánybábukat égettek, és nagy vigadalmat, zajt csaptak.
Mivel a böjt időszaka alatt nem lehetett megesküdni, hát persze, hogy mindenki még előtte akarta kiélni magát. Az urak bálokat szerveztek, a lányok pedig bokrétát adtak a kiszemeltnek. A férfiak erre válaszolva jegyezték el a lányt – persze csak ha az érzés kölcsönös volt. Amennyiben egy eljegyzésre sem került sor, állakodalmat rendeztek.
Erre leginkább a Dunántúlon akadt példa. A lelkes résztvevők ál-nászmenetbe sorakoztak, két betyár kezdte a menetet, őket követte a menyasszony és a vőlegény, majd az azt követő szokásos násznép. A sort négy vénlánynak öltözött vicces kedvű alakoskodó zárta, akik kötélen vagy láncon húzták a butykost (régies italtartó). Ezzel voltak olyan kedvesek, és a valódi vénlányok kapuját beverték.
Innen is látszik, hogy az emberek régen is el tudták foglalni magukat… kár, hogy ezek a szokások egyre inkább kiveszőfélben vannak.
