Ez a szerelem olyan volt, amiről első pillanatban tudni lehetett, hogy nem múlik el nyomtalanul. Az igazi szerelmek puha lábnyomokat hagynak az ember szívében, de az ösvény, amelyek gyalogoltak, nem vezetett a végtelenbe. Hogy is vezethetett volna, hiszen semmi nem örök és változatlan!
Nehéz volt elfogadnia, hogy pár héten belül vissza kell térnie régi életébe, pedig onnan menekült el, hogy megnyugvást találjon. Az ember mindig szökik. Olykor önmaga, a gondolatai elől, máskor egy helyzet vagy egy másik ember kényszeríti bele. De ötvenen túl, amikor a jól nézel ki korszakát éli egy nő, tudható, hogy a csodák ritkán bújnak elő mesemagjukból. Hiába várjuk már, hogy valaki körbesimogassa a lelkünk, legtöbbször már az is megnyugtató, ha a nap ugyanúgy süt, ahogy az előző reggel.
A szerelem, amely felkavarta az állóvizet, lassan gyűrűzött be az életébe. A régi ház falaira repedéseket rajzolt az idő, és az udvar fái derékig öltöztek a gazba. Nem volt kellemes látni, hogyan tűnt el a pad, a kút, és hogyan vette át mindenek felett uralmát a szemét. Anyja évek óta nem gondozta már a kertet, csak benn ült a hűvös szobában, legtöbbször olvasgatott vagy keresztrejtvényt fejtett. Utóbb a hímezésre is rászokott, pedig a szeme fokozatosan romlott. Azt mondogatta, fityiszt mutat a testének, mert nem hagyja, hogy holmi romlás megállítsa bármiben. Ezért nem költözött hozzájuk, és nem engedett senkit magához. Nevetve közölte mindig, hogy nincs egyedül, mert az idegesítő szarkák sose hagyják, hogy elfeledje, van élet odakinn.
Nem akart Viktorral jönni hozzá, hiába kérte a férfi. Érezte, hogy anyja se helyeselné, mert egy élet is kevés volt neki ahhoz, hogy megkedvelje a vejét. Igyekezett, de valahogy mindig arcára ült a gyanakvás. Nem jó ember, mondta egyszer, és harag lett a vége. Évekig tartó harag, majd az első unoka születése oldotta ezt némiképp. Igaza lett. Idővel ő is rájött, mennyire szemét módon bánik az alkalmazottaival. Észrevette, hogy elmaradoznak a közeli barátok, és lassan csak ketten maradnak egy nem létező szövetségben, amelyből idővel kilépett mindkét fiuk. Vannak feleségek, akik képesek világtalanná válni a hosszú házasságban, mert túl fájdalmas lenne kinyitni a szemüket, hogy rádöbbenjenek, ki mellett voltak képesek élni. Egy ideig ő is ilyen volt.
Az udvar, a ház mögött elterülő hosszúkás telekkel már úgy nézett ki, mint a senki földje. Valóban senkit sem izgatott addig a pillanatig, amíg meg nem vette valaki a mellettük álló házat. Anyja egyszer elmesélte, hogy az új tulajdonos kérés nélkül levágta nála a gazt, és csak annyit mondott, bármikor szívesen, ha nem gond. De már fél éve visszament Hollandiába, így azon a tavaszon senki nem vigyázott a házra és a környékére sem.
Amikor leparkolt az árok mellé, hirtelen elfogta valami rossz érzés. A fehérre meszelt falak, a mélyen ülő ablakok előkapartak egy régi emléket agyának rejtett zugából. Hogy miért akkor és miért ezt, nem tudta.
Lopott otthonról. Pár forintot, de muszáj volt. Hat-hét éves lehetett, amikor először találkozott a reménytelenséggel. A kocsma előtt gyakran hevert egy ráncos arcú, aszott öregember, aki ha nem volt teljesen részeg, az árokparton üldögélt és énekelt. Gyönyörű hangja volt, magyar nótákat dalolgatott. Azt mesélték róla, hogy olyan különleges hangja volt, hogy egy iskolai versenyen odament hozzá valaki és azt mondta neki, még az Operában is megtapsolnák. Szülei azonban nem engedték el. Kellett a férfikéz a háznál, ki törődött volna földekkel meg a disznókkal? Énekelgessen csak azoknak, ha annyira akar, meg ott vannak a lakodalmak, ott aztán örülnek majd neki. Így is lett, de ezzel együtt a fiú kezdett lecsúszni. Kezdetben se vetette meg az italt, főleg esküvőkön, később azonban már minden pénzét a kocsmába hordta. Ha valakiből szólni tudott volna a boldogtalanság, akkor belőle messziről kiabált volna. Messzire sose jutott, legfeljebb a másik kocsmáig, meg a gödör széléig, amelyben gyakran éjszakázott öntudatlanul.
Miatta lopott. Egyik nap estefelé, amikor arra biciklizett, megszólította őt. Lehet, hogy nem is neki szólt igazán, de a kislány úgy érezte, minden szava arcul üti.
Hát nem értitek, hogy miért fáj az ember szíve, kiáltotta. Azért, mert szomjas. És ha szomjas, innia kell, hogy a szíve ne szenvedjen. És ez a kín egészen megrendítette.
Hazaérve a konyhapultról elvett egy százast, és az öreg pacsirtához rohant vele. Az öreg felemelte fejét, hosszan bámulta a kislány fehér ruháját, és énekelni kezdett. Az a gyönyörűt, A darumadár fenn az égent… Azóta se feledte. Azt sem, amit kapott érte. Apja akkora pofont adott neki, hogy megtántorodott. Hetekig nem szólt hozzá…Tolvajokkal nem tárgyalunk, mondogatta jó hangosan, hogy lánya megtanulja a leckét.
Óvatosan nyitotta ki a kaput. Félt, hogy, amit lát, nem bírja el szívvel. De az udvarban nem volt semmi, ami a régi életére emlékeztette volna. Csak a gaz, szemét, és a leomlott pajta. Nem kapirgáltak a tyúkok, és egyik kutya se futott elé farkcsóválva, nem beszélve a sánta macskáról, ami kivételesen hosszú földi életet kapott náluk. Talán a Teremtő azzal kárpótolta sántaságáért.
Épp csak lerakta a holmiját a tornácra, máris nekilátott a gazolásnak. Órákon át alig jutott előre, a Mire a téglák közül kiszedte a folyondárt, már sajgott a keze. Abba kellett hagynia. Szédült is. Feltápászkodott és bement a házba, amely nem fogadta üdvözölve.
Úgy aludt el a sezlonon, hogy nem hallotta, hányat üt az óra, pedig gyerekként mindig megszámolta, megvan-e a tíz, akkor volt muszáj elraknia a könyvet, amit olvasott.
Másnap kora reggel folytatta a munkát. Elszaladt a szomszéd utcában lévő kisboltba, vett kiflit meg tejfölt és azt ette reggelire. Dél körül valaki váratlanul ráköszönt. Egy idegen férfi állt az udvarában, és ki tudja, mióta figyelte őt.
– Ne haragudjon, segítenék, ha nem bánja! – Kezében fűkasza és egy gereblye volt.
– Nem bánom, jól fog jönni – mondta neki kedvesen. A férfi nem mutatkozott be, csak bekapcsolta a kaszát, és nekilátott. Órákon át dolgoztak. Egyszer a férfi letette a szerszámot, és szó nélkül átballagott a szomszédba. Két üveg ásványvízzel jött vissza, meg egy üveg pálinkával.
– Meleg van! – jegyezte meg szűkszavúan, és átnyújtotta az egyik palackot a nőnek. Az bólintott és beszaladt pohárért. A konyhaszekrényben azonban csak két bögre árválkodott. Két egyforma, hófehér.
– Jó lesz a pálinkának később – mondta a férfi.
A nő nem válaszolt. Sose ivott pálinkát, a szagát is rühellte. Délutánra egészen pofás lett a ház előtti terület, de a telek nagy része még mindig elhanyagoltan szuszogott a hőségben.
– Tudja mit? – kérdezte a férfi. – Csinálok egy kis lecsót, cserébe elmeséli nekem, miért egyedül esett neki a munkának.
– Maga lecsót, amikor nekem segít? Inkább nekem kellene.
– Igen, hagyja csak! Esetleg egy kis nokedli jól jönne mellé.
A nő először nézte meg a férfit. Nem volt fiatal, de öreg se. Pont, mint ő, mondta magának, csak neki jól állnak a ráncok.
– A nokedli mellé megmondaná a nevét? Nem szoktam idegenekkel ebédelni! – mosolygott a másik.
– És lecsót főzni szokott? – Az asszony megtörölte izzadt homlokát és a férfi szemébe nézett.
– Tulajdonképpen igaza van. Tom vagyok, valaha Tamás, de lassan megszokom már ezt a Tomot is.
– Ahogy gondolja. Alma vagyok, és ne mondja, hogy érdekes a nevem, mert már ezren mondták és tudom, hogy nem az, inkább fura. Apám azonban szerette az almát, így lettem az. Még jó, hogy dinnyét nem annyira.
Tomból kibuggyant a nevetés.
– Örvendek, Alma, akkor ettől a pillanattól kezdve nem vagyunk idegenek. Főzhetek lecsót, nem igaz?
Az asszony megrántotta a vállát, mert még mindig nem értette, mit akar a férfi, de tetszett neki, hogy szorgalmas és kedves. Ezer éve nem akartak neki kedveskedni semmivel. Most meg ez a Tom nemcsak vizet hoz neki, hanem még főzne is.
– Nem bánom, de aztán csípősre, ha lehet! – felelte egy fokkal barátságosabban.
Tom leoldotta magáról a fűkaszát, majd szó nélkül kisétált a rozsdás vaskapun, át a saját házába.
Kép forrása: Pinterest
