Alma hosszan nézett a férfi után. Nem volt maradéktalanul elragadtatva tőle, de rokonszenvesnek találta. Maga sem tudta, miért nem gondol rá hálával, hiszen rendesebb, mint az összes férfi együttvéve, akiket ismert. Talán ez lehetett a baj. Nem hitt neki. Ugyan miben hitt volna, hiszen nem akart tőle semmit, csak besegített a kert gazolásába és ennyi. Nem a moziban vagyunk,hűtötte le magát. És arról se szabad elfeledkeznie, hogy férjnél van. Papíron, de akkor is. Évek óta nem feküdt le a férjével, de ez nem okozott gondot neki. Viktornak sem, ami hihetetlennek tűnt. Csak egyet jelenthetett, van valakije. És ha ez így van, akkor ő örök életben hálás lesz neki. Jó lett volna megkérdeznie azt a másik nőt, vajon mit tud a férje, ami vonzóvá teszi, de nem tehette. Viktor erőszakos és rámenős volt, pikírt humorát nem sokan kedvelték. Alig voltak barátaik, ha lettek is volna, a férfi elmarta volna őket rövid időn belül, mint az új szomszédokat, akik egy ideig próbálkoztak, aztán feladták. A két asszony el-elcsevegett, de a férfiak rühellték egymást főleg a politika miatt.
Tom, mondta félhangosan, ahogy kihúzta az egyik komód fiókját. Törölközők voltak benne, még illatosak voltak, pedig a ház már rég nem árasztott magából frissességet. Vajon hogy maradtak ilyenek, futott át az agyán.
Ki ez a férfi, aki nem hajlandó a Tamás nevet viselni? Valami külföldre szakadt hazánk fia? Vett egy házat magának, mert gazdag és megteheti? Hol a felesége? Vannak-e gyerekei? Miért éppen az anyja szomszédjában akar letelepedni? Kérdés kérdés hátán, de válasz egy sem.
A házban nem volt se liszt, se tojás, ezért felkapott egy nejlonszatyrot és elgyalogolt a két utcányira lévő boltba. Vett még pár dolgot, például fogkrémet, amit nem hozott. Nem szándékozott hosszú ideig maradni, otthon is azt mondta, csak egy-két nap. Viktor megrántotta a vállát, és annyit kérdezett, mikor adják el a házat. Nem felelt. Soha, mondta volna, de nem akart veszekedni. Talán majd egyszer a gyereké lesz, ha akarja, bár egyelőre semmi pénzért nem akarja elhagyni a várost. Majd eljön annak is az ideje, hogy megutálja. Viktor azonban nyaralót akart venni belőle a Balaton partján. Nem nagyot, csak épp egy telket házikóval. Ő nem. Meg akarta tartani, mert a falak tele voltak emlékkel, ezekben a szobákban volt életében a legboldogabb. Miért szabadulna meg ettől a távoli emléktől?
Egyre melegebb lett. Mire hazaért, átizzadta a pólóját, le kellett cserélnie. A nokedli szaggatás sem esett neki túl jól a falakról is csordogáló hőségben.
– Hogy áll? – szólalt meg a küszöbön váratlanul Tom. – Percek múlva készen van az ebéd, együnk nálam. Jó? Nehéz lenne átcipelni, meg valahogy hűvösebb is van az én teraszomon.
– Együnk! – hagyta rá. – Kérdezhetek valamit? – fordult felé váratlanul.
– Azt akarja tudni, mit keresek a faluban és itt magánál?
– Nem, az érdekel, hogy hol van a családja, ha maga itt van?
A férfi elkomolyodott.
Alma azonnal elszégyellte magát. Hogy mert ilyen tapintatlan lenni? Ha anyja itt lett volna, biztosan alaposan megmossa a fejét. Mindig arra tanította, hogy az emberi lélek érzékeny hangszer, erre ő a legvékonyabb húron akart játszani a legdurvábban.
– A feleségem Hollandiában, a lányom meg régen férjhez ment. Éli saját életét.
– Ezért van maga itt?
– Úgy is mondhatjuk.
– Mindjárt megvagyok, csak még leöblítem hideg vízzel! – mondta Alma és a nokedlire nézett. Akkora adagot csinált, hogy négy ember is jóllakott volna vele.
– Akkor tálalok is! – Azzal Tom faképnél hagyta, ahogy nem rég. Ahogy kilépett, rágyújtott, és a kapufélfának támaszkodva várta, hogy megjelenjen a nő.
Alma fehér műanyagtálba töltötte a friss tésztát és felkapta.
– Miért várt meg? – kérdezte, ahogy kilépett a zöldre festett ajtón, amelyről már erősen hullott a festék.
– Gondoltam, témát adok a szomszédoknak, mert abban biztos vagyok, hogy már elindult a pletyka! Odanézzen! – mutatott a szemközti házra. – Majd kiesik az ablakon, annyira figyel minket az az öregasszony.
Alma jókedvűen nevetett. Julcsa nénit a faluban történtek tartották életben. Lehetett vagy kilencven éves, de mindenről tudni akart, és ha megtudta, amit kellett, kiszínezve adta tovább. A nagy mesélő, mondta rá Alma anyja.
– Össze leszünk boronálva! – mondta Alma. – Az egész falu tudni fogja, hogy egy céda vagyok.
– Ne mondjon ilyet!
Azzal kinyitotta a kaput a nő előtt, és mélyen meghajolva köszönt a szomszédnak, aki kikerekedett szemmel nézte a jelenetet. Elöl ment Alma egy tállal, mögötte az az ismeretlen férfi, akiről még nem tudott semmit. Egy kóbor macska zárta a sort, ami megszimatolta a nem várt ebédet.
A teraszon már állt a két tányér két kanál a poharakkal együtt. Nem volt szükség terítésre, ahogy Tom mondta.
Leültek és a férfi olyan otthonos mozdulattal szedett neki, mintha mindig is ezt csinálta volna.
– Jó étvágyat! – tette le elé. – Maga férjnél van? – kérdezte félvállról, mintha nem érdekelné a válasz.
– Férjnél, de csak papíron. El kellene válnunk, de egyikünk se lépett eddig.
– Miért nem? Gyávaságból?
– Abból is. Meg vártuk, hogy a gyerek befejezze az általánost, aztán a gimit, és most az egyetemet.
– Ennek mi értelme? Vagy otthon lakik még?
– Nem, már egy éve nem.
A férfi szedett magának is. Finoman végignézett a nőn, észrevette, hogy pólót cserélt. Szép, mondta magának. A legjobb benne, hogy nem is tudja. Nem annyira szép, mint Annelise volt, de akkor is az. Egészen más. Viszont ugyanaz a törékeny erő lakozik benne, mint a feleségében. Ezért is figyelt fel rá. Az a fajta, aki mindent kibír, és csak akkor kér segítséget, ha már nagyon muszáj. A haja is emlékezteti rá, pedig Annelise vörösesszőke volt, Alma pedig barna. Mégis. Legszívesebben megérintette volna az arcát, de nem tette. Még megijedt volna.
– Ízlik? – kérdezte.
Alma teli szájjal bólogatott.
– Csípős! – mondta krákogva. – Csípősebb, mint gondoltam.
– Egyen hozzá sok nokedlit! – mosolyodott el Tom. – Ez az, amit mindig hiányoltam külföldön. Más itt a paradicsom és a paprika is, még a nokedlinek se olyan az íze ott.
– Lehet. Sose jártam Hollandiában. Csak nyárra jött haza? Szabadságra?
Tom kezében megállt a kanál.
– Nem tudom. Majd kiderül. Sok mindenen múlik.
– Nem magán?
– Rajtam is, de én csak az egyik szereplője vagyok a történetnek.
Alma elszomorodott. Tehát van valakije. Ő se különb, mint a férje. Ezért szaladgál haza külföldről. Mit is várhat az ember egy férfitól? Sajnálta, hogy Tom nem különb, mint amilyennek gondolta. Kicsit megkeseredett a szájában a falat. Ez ostobaság, hiszen csak pár órája ismeri. Vajon mit remélt? Semmit, mert esze ágában se volt remélni. Jóképű. Sokkal inkább, mint elsőre hitte. Nem Clooney-féle, hanem olyan öreg Eastwod-szerű.
Tom mintha belelátott volna fejébe, elnyomott egy mosolyt.
Kép forrása: Pinterest
