Az a pad is fából készült, mint a legtöbb. Kopott támlájára matricát ragasztott valaki, más meg félig lekaparta. Nem volt feltűnő, de nem is bújt meg a fák tövében. Pár méterre tőle színes ágyás váltotta virágait az évszakok függvényében. A pad alatt az apró kövek között hangyák éltek jó ideje, és a közeli szemetes miatt legyek és méhek is gyakori látogatói voltak. A padon olykor-olykor üldögélt valaki, de az emberek nem értek már rá beszélgetni, csak bekapták szendvicseiket, vagy leültették inkább nyűgös gyerekeiket, hogy rövid pillanatokra fellélegezhessenek.
Sokáig nem tűnt fel senkinek, hogy a pad több egyszerű tárgynál. Aki arra járt, helyet foglalt, majd átadta magát a gondolatainak, azzal előbb-utóbb csoda történt. Ehhez azonban időre lett volna szükség, pontosabban arra, hogy valaki elgondolkozzon, várakozzon és kívánjon. Nem hasonlított ez semmiféle dzsinnhez, sem a mesebeli három kívánsághoz, inkább a józan kívánságok közvetítője volt. Csak emberi kapcsolatokra vonatkozóan lehetett kérni, vagy sóhajtani. A pad valamiképpen meghallotta, és úgy irányította a történéseket, hogy a hasfájós kisfiú másnaptól nevetős lett, a nő, akinek szívét összetörték, találkozott egy csodás idegennel, aki kedvesen rámosolygott, és annyit mondott neki, a szeme, akár a tavaszi patak. Jelentéktelen apróságok voltak ezek, ezért hosszú évek teltek el mire valaki rájött a pad csodatévő tulajdonságára.
Tulajdonképpen egy zsémbes öregasszony döbbent rá egyik nap, hogy a szürke padon üldögélve, visszagondolva a fiatalságára, nem kívánt mást, csak, hogy ne fájjon minden reggel a válla, megbékél ő a korával, mert nem lehet ez másképpen. Másnap reggel, egy novemberi kedden tényleg úgy ébredt, hogy elgyötört teste nem kiáltott megnyugvás után. Feküdt az ágyon, bámulta a plafont és percekig nem értette, mi lett más. Mert valami volt a levegőben, abban bizonyos volt, valami titokzatos, furmányos, amit nem lehetett azonnal észrevenni, de érezte a szív, és meg is súgta azonnal. A test érdekes módon jóval később ébredt a fájdalommentes ébredés semmihez sem fogható boldogságára.
Próbálta elújságolni valakinek, de mindenki megmosolyogta, mert ez a világ nem kedvez a csodáknak, csak a reményeket szeretik az emberek, amelyek nem adnak feloldozást, de elhintik annak porát. Egy hét múlva megint kisétált a padhoz, de foglalt volt. Egy fiatal pár összebújva nézegette a telefonját, és nem igazán figyeltek egymásra. Micsoda örömtelen lét ez, mondta félhangosan. Ahelyett, hogy a fiú a lány kezét szorongatná, vagy annak apró kézfeje eltűnne a hatalmas tenyér mélyében. Megállt előttük, de nem mondott semmit. Észre se vették, mert el voltak merülve a saját világukon kívüli idegen világban, és nem hallották, hogy egy vadkacsa hápog a közelben, a toronyban pedig felet jelez a harang. Úgy gondolta, tesz egy próbát. Finoman a térdével megérintette a pad azon felét, amely szabad volt és annyit mormolt, hogy a szerelem a legfontosabb a világon, és akik érzik, megértik, hogy van örök élet a halál után. Ez szentimentális gondolat volt, de nem rótta fel önmagának, elvégre már öreg volt, megengedhette magának az érzelgősséget.
Miután elhangzott a kívánság, odébb gyalogolt. Leült egy másik, fényesre lakkozott padra és várt. A harang rég elcsendesedett, a vadkacsa se jajgatott, a fiatal pár azonban abbahagyta a telefon nézegetését. A lány nevetett valamin, a fiú megsimogatta a tekintetével, majd átölelte a derekát. Működik, mondta magának csendesen az asszony. Vajon hányat lehet kívánni? Egy biztos, másoknak is segíthet, ha megérinti a padot. Ez jó érzéssel töltötte el. Sokáig leste a szerelmeseket, akik elmerülve egymás szavaiban idővel elsétáltak mellette, ügyet se vetettek egy színtelen öregasszonyra, aki boldogan bámult utánuk.
Másnap, miután megjárta a piacot, és türelmesen kivárta, hogy sorra kerüljön a hentesnél, a park felé vette az irányt. Nem nyughatott, folyamatosan próbára kellett tennie a padot. Az járt a fejében, vajon kell-e ő mindehhez, vagy elég, ha elmondja valakinek, hogy mit tapasztalt, és ezzel útjára engedi a varázslatot.
Most sem volt üres a pad. Egy fiatalember kuporgott rajta maga elé révedve, szemmel láthatóan betemették a gondok, így nem látott, és nem hallott maga körül semmit. Pedig kutyák morogtak a bokrok sűrűjében, távolabb egy kisgyerek anyját hívta. Nem hallott mást, csak saját gondolatait, amelyek agyában dübörögve taposták az utat, és azt visszahangozták, hogy a pénz, amit kivett a kasszából, bajba sodorja. Hó vége volt, nem tudott mást tenni. Kölcsönkérni restellt, lopni nem. Pár nap és visszateszi, ígérte magának, és tudta, úgy lesz bizonyosan.
Az öregasszony hosszan bámulta, és nem tudta, hogyan közelítse meg, hogy nem legyen kellemetlen. A legkézenfekvőbb volt elbotlani, mert azt mindenki természetesnek vette, és senkiben nem keltett volna gyanút. Felállt, úgy tett, mintha nagy fájdalmai lennének, aztán a pad előtt megbotlott a saját lábában. Megkapaszkodott a pad karfájában és kis híján elnevette magát. A srác felpattant, és belekarolt.
Minden rendben, kérdezte izgatottan. Az asszony visszaparancsolta magába a mosolyt, túl árulkodó lett volna, és gyorsan kívánt. Aztán kiegyenesedett, megköszönte a segítséget és elcsoszogott. A fiú mereven nézett utána, és eszébe jutott, már rég nem látta nagyanyját, mert mindig volt valami más elfoglaltsága. Zavarba jött, mert a gondolat, ami előjött, rossz érzéseket keltett benne. Nem volt szüksége több rosszra. Úgy döntött, visszasétál a boltba és egy észrevétlen pillanatban a kasszába csempészi a pénzt. Lesz, ami lesz, öt napot akár éhezve is kibír. Ennek gondolatára különös öröm töltötte el. Nem is öröm volt ez, hanem megnyugvás. Két órával később, amikor otthon, a postaláda előtt kibontotta az öreges kézírással írt levelet, felkiáltott a meglepetéstől. Két húszezres volt benne, a nagymama ajándéka születésnapja alkalmából. Olyan heves szívdobogást kapott, hogy le kellett ülnie a lépcsőre. Egy pillanatra bevillant előtte a délutáni öregasszony, akinek botlása elindította benne a jót. Elhatározta, hogy másnap visszamegy, és visz neki valami apróságot, de el nem árulja, miért. Hadd higgye, hogy a mai fiatalok mégse annyira elvetemültek.
Másnap vett két fánkot és várt. Most másik padra ült, és elképedve figyelte, mennyire lehangoltan nézeget egy papírlapot egy középkorú asszony. Valami bajt jelenthet, mondta magában, talán orvosi lelet. A várva várt öregasszony csak későn érkezett. Aznap vendégei voltak, és nehezen szabadult tőlük. A lánya egy tonna ételt hozott neki és nem akarta felfogni, hogy jól van. Mintha nem örült volna neki, pedig nincs nagyobb teher egy nyűgös öregnél, mondta neki kacagva. A szökőkút mellől leste az újabb áldozatot, amikor a tegnapi fiatalember megállt előtte, és fánkkal kínálta. Nem mondott mást, csak annyit, hogy friss, lekváros, vegyen egyet. Rákacsintott és azonnal tudta, hogy a pad megint segítségére sietett annak, akinek a legnagyobb szüksége volt rá. Ez hihetetlen, mondta félhangosan, mire a srác elnevette magát, és elégedetten tovább sétált. Egyáltalán nem furcsállotta, hogy közte és az idegen nő között ekkora összhang keletkezett.
Ezek után minden nap történt valami csoda. Hol látványosan, hol meg remélve a legjobbakat, hiszen nem láthatta mindig, sikerült-e a kívánság. Mégis hitt benne. Egyik nap, amikor végre senki nem a platánfa tövében álló szürke padot választotta, ő huppant rá megint. Lassú, puha mozdulattal megsimogatta a támlát, és egy köszönömöt mormolt. Gyorsan szétnézett, látta-e valaki, de talán csak egy vén varjú szemezett vele, ő azonban nem számított. Hogy csinálod, suttogta a padnak. Mit tudsz, amit senki más? Van valami varázserőd? Válasz azonban nem érkezett.
Ezért hosszú pihenés után átadta helyét egy verébnek, majd hazasétált. Az utolsó levelek hullásánál feltűnt neki, hogy a pad egyre fénytelenebb, egyre töredezettebb. Lassan már alig mer ráülni valaki, ő meg nem mondhatta bárkinek is, hogy csodatévő ereje van. A végén még bolondokházába zárták volna érte. Egy nyolcvan feletti embernek már nem hisznek el semmit, kótyagosnak titulálják. Nem akart kockáztatni. Inkább remélt, hátha lesz még bátor, aki helyet foglal, és átadja gondját-baját valakinek, aki a pad málló deszkái között rejtőzött. Valószínűleg a pad lelke, nem lehetett tudni, meg beszélni se róla. A mai világ csodái már nem úgy kelnek életre, ahogy régen, amikor még a hit is egyszerűbb volt.
Az első hó előtti éjjelen, amikor éhes varjak köröztek a park felett, alig aludt valamicskét. Hideg volt odakinn, makacs szél rezgette a fáradt faágakat, amelyek aludni készültek. Valami különös nyugtalanság vett erőt rajta, aminek köze volt a padhoz. Ezt bizton érezte. Mihelyt pirkadni kezdett, feltápászkodott, vastag kabátot húzott, és elindult. A hó apró pelyhekben pilinkélt, épphogy fátyolt rakott a járdára. Ahogy közeledett a parkhoz, szíve egyre hevesebben kezdett verni. A kacskaringós elágazás végén, ahonnét már látnia kellett a platánfa alatti szürke padot, de nem látott semmit. Pontosabban csak a vékony hószőnyeget, amely a pad helyén keletkezett.
Azon a reggelen eltűntek a csodák, elvitték a szürke padot, amelynek isten tudja hogyan és miért csodatévő ereje volt. Az öregasszony szótlanul nézte, ahogy a szürke ég kirázza rongyát. Vállába újfent belenyilallt a fájdalom. Kezdődik, gondolta, ezért óvatosan megfordult, és szomorúan hazaballagott.
Kép forrása: Pinterest
