Ha megkérdem a lányom bármikor is, mihez van kedve, mindig azt feleli, menjünk állatkertbe. Így már biztosan kétszázszor voltunk, és ha fel kellene sorolnom, melyik állat melyik mellett raboskodik, alig vétenék hibát. Így nem kérdem meg.
Istenem, csak ne kelljen megint elefántetetést néznem, de majmokat sem. Próbálok valamit találni a neten, de hiába nagy ez a város, mintha a gyerekekre nem gondolnának. Van öt-hat program, aztán vége.
Az előző részeket itt találod!
Miközben fürdik a kis jómadár, úgy döntök, hiába van szép idő, beltéri program lesz. Hátha most ott vannak kevesebben. Talán még kicsi, vagy nem érdekli, de a Csodák Palotája mellett teszem le a voksom. Engem, a felnőttet érdekel, ezt nem lehet felülírni.
Nem árulom el neki, hová megyünk, de felveheti a rózsaszín szandálját a rózsaszín ruhájával és kabátjával, amitől azonnal úgy fest, mint egy vattacukor. Dani csóválná a fejét, és azt mondaná, hogy én vagyok az apja és ne röhögtessem ki már magam. Nekem viszont nincs erőm a nap minden órájában küzdeni, hogy a lányom okos, csinos és jól nevelt legyen. Most megelégszem az okossal, a többit meg hagyom a fenébe.
Szóval az én hajas babám, aki tényleg úgy néz ki, mint egy nagyra nőtt vattapamacs, beszáll a kocsiba és izgatottan fészkelődik.
– Mondd már, hová megyünk! Nem szeretem nem tudni!
– Hallottál már a meglepetés szóról?
– Hallottam, de nem szeretem. Mi van, ha nem tetszik?
– Semmi. Szenvedni fogsz és kész. Ilyen az élet! – mondom, miközben becsatolom a biztonsági övét.
A hátsó ülés előtt a padlón megpillantok egy sálat. Könnyű selyemsál, világoskék. A szívem összefacsarodik. Ezt a sálat szerette a legjobban a feleségem. Sokszor viselte, remekül illett a szeméhez.
Parkolóhely nincs, és ez nem tesz boldoggá. Hiába értünk oda húsz perc alatt, még körözök vagy negyedórát a környéken.
– Ez a program? – kérdi Noncsi. Tudja, hogy ezzel felbosszant, de direkt csinálja.
– Ha nem tetszik, ki is szállhatsz! – mordulok rá.
– Jól van morgós mackó! – nevet fel a kis hamis. – Mondtam már, hogy pisilnem kell?
– Nem, ezt eddig titkoltad.
– Ja, akkor most szólok, és nagyon! Ha még egy kört teszünk, ide csorgatok.
Felkapom a fejem.
– Ez miféle szöveg? Hol hallottad? A lányok nem csorgatnak!
– Dávid mondta az oviban. Ő csorgathat?
Nem válaszolok.
Végre meglátok egy szabad helyet, és azonnal beállok, mielőtt valaki lecsapná rá.
– Jöjjön, Pink Lady, meg is érkeztünk. Irány a Csodák palotája!
Csak néz rám, és nem érti.
– Mi az a Pink Lady és mi az a Csodák palotája? – szeme villog, mintha kicsit ideges lenne.
– Elmondom, csak siessünk a klotyóra.
Megveszem a jegyeket, és tűzünk a vécébe.
– Én ide nem megyek be egyedül – torpan meg.
– Én nem mehetek, az a női vécé!
– Ugyan apa, nincs itt senki!
Szétnézek, besurranunk, elvégzi a dolgát, és meglepve látom, hogy milyen ügyesen lehúzza és kezet mos.
– Pink Lady rózsaszín hölgyet jelent. Meg vagy elégedve?
– Igen, de azt nem mondtad, hova hoztál.
– Nehéz ezt elmesélni. Játszani fogunk, ez a lényeg.
– Te is? Te nem is szereted az ilyesmit! Tudom, mert máskor sose jöttél.
Igaza van, erre nem válaszolok. Megint eszembe jut, mennyire más volt az életünk a feleségem halála előtt.
Mielőtt elkomorodnék, már benn is vagyunk. Noncsi bűvész trükkökön sikoltozik, aztán a szögletes kerekű autó vezeti, de az istennek se tudom rávenni, hogy a szöges ágyra feküdjön. Csillogó tekintettel rohangál a varázstükrök között, majd labdázik, és ekkor megpillantok egy ismerős arcot. Nem ugrik be, hol láttam, de ő is felismer, mert bólint.
– Jó napot, hogy vagytok? – lép oda hozzánk a majdnem teljesen idegen.
– Szia! Te itt is dolgozol? – kérdi a lányom. Ő szemmel láthatóan tudja, kivel beszél.
– Igen, néha itt is, de nem rendszeresen. Bevált a cipő?
Aha, helyben vagyunk! A cipőboltos, akinek a szemébe lógott a haja. Most azonban copfban van, sőt ki is festette a szemét.
– Igen, tökéletes!
– Mutassak valami jót? – néz a lányomra. – Szereted a szerelgetős játékokat?
– Nem tudok, sose szereltem össze semmit.
– Akkor gyertek, mutatok nektek pár érdekeset. Ha nem tetszik, mehettek is tovább.
A lány huszonöt sincs. Észrevehetően tetszik neki Noémi, vagy szimplán mindenkivel ilyen?
– Mi a neved? – kérdi a lányom, miközben már fogja a kezét. Milyen könnyű is neki! Két mondattal le lehet kenyerezni, miközben én csak ténfergek a világban. Közben csörög a telefonom, majd két mailem érkezik, aztán megint csörög.
Mire megtalálom őket, már javában piramist építenek fura formájú kockákból.
– Aliz a neve! – mondja Noémi rám nézve. – Mint a mesében. Nem tudom melyikben, de egyikben.
A lány elneveti magát.
– Nem baj, ha tegeződünk? – néz rám kedvesen. – Gondoltam, könnyebb úgy beszélgetni.
Bólogatok. Ráhagyom. Mennyire figyelmes és jókedvű! Jó érzés látni, hogy a lányom egészen felszabadul a közelében.
– Én sose fogok piramist építeni! – közli. – Inkább ezt a golyót leszedem a madzagról! – azzal elkezdi tépni.
– Nonono! Ennek nem ez a módja! – Megmutatom, de nem megy nekem sem.
Észre se veszem, de már három órája vagyunk odabenn. Telefonálok néha, eszünk valamit a büfében és látom, hogy Noémi kezd elfáradni.
Intek Aliznak, aki azonnal megéri, mit akarok.
– Nekem, sajnos mennem kell! – mondja.
– Nekünk is! – teszem hozzá sietve.
– Apa, ne még…
– Eljövünk máskor is, de gyere, nincs vége a napnak!
Engedelmesen feláll, Alizra pillant.
– Jó munkát! – mondja felnőttesen. Esküszöm, fogalmam sem volt, hogy ilyen udvarias kölköm van.
– Megint pisilnem kell! – jegyzi meg.
– Bemész most egyedül?
– Nem. Félek, hogy beleesek.
Tiszta sor, már értem a dolgot. Ezért hiába néz rám egy nagymama megvetően, akkor is bemegyek a női vécébe.
Amikor kijövünk, Noncsi nagyot ásít.
– Apa, Aliz nagyon szép. Szerinted is?
– Igen.
– Anyánál nem szebb!
– Anyánál nincs szebb nő a világon – mondom, és megint kaparni kezdi a torkomat a sírás.
Kép forrása: Pinterest
