Miközben úgy tűnik, hogy ez a világ teljes mértékben a gyerekek kiszolgálására, túlféltésére és indokolatlan dédelgetésére épül, nem szabad megfeledkeznünk a gyerekek érzelmi elhanyagolásáról sem. Még soha ennyi divatos és felesleges holmi nem készült nekik, mint manapság. Ennyi program, szórakozási lehetőség, fejlesztő játék sem került terítékre, mint az elmúlt 20-30 évben. Mintha a szülők kollektív bűntudatból úgy döntöttek volna, hogy most aztán mindent megadnak, amit csak lehetséges, mondván, nekik nem jutott ennyi ennyi a jóból. E mondat mögé azonban jól el lehet rejteni a szorongást, az időhiányt, a gyerekekkel való érdemi foglalkozást, hiszen a szülők rengeteget dolgoznak, és a valósítsd meg önmagad, legyen énidőd szlogenje is mázsás kőként telepedik rájuk. Nem mintha nem lenne joguk élni csak azért, mert gyerekeket vállaltak. Viszont a gyerekvállalásnak több aspektusa is van. Miközben úgy tűnik, hogy ezer dologgal van megtámogatva a gyerekvállalás, a párok lassan rájönnek, hogy gyerekeik az óvodákban, iskolákban már nem kapják meg azokat a fejlesztéseket, azt a tehetséggondozást, odafigyelést, törődést, amit kaphatnának, ha mások lennének a körülmények.
A gyerek nemcsak úgy van. Nem elég megvenni neki a legújabb telefont és egyéb kütyüt, szüksége van másféle lelki táplálékra is. Az nem a valós élet, vagy nem szabadna annak lennie, hogy különböző intézményből hazarángatjuk a gyereket, miután már úszáson volt, agyagozott, balettra járt és egyebek, majd magára hagyva főzünk, takarítunk, miközben ő épp zombiháborút vív egy eszközön. A szülő is fáradt, ez érthető, hiszen ezerfelé teljesít, mégis ki kell mondani az egyszerű tényt: volt élet a mobilok, tabletek előtt is. Bármilyen tevékenység alatt, amit otthon végzünk, (leszámítva a porszívózást) lehet beszélgetni, meséltetni, hagyni, hogy vég nélkül karattyoljon, mert ezáltal sokkal többet teszünk érte, mint bármely eszköz, játék, sportcipő megvételével. Ilyenkor ki tud tárulkozni, ha akar. Elmondhatja napi örömeit, sérelmeit, felmondhatja a verset, amíg főzünk. A legfontosabb azonban, hogy beszél és meghallgatják. Miközben mondatokat alkot, észre sem veszi, mennyit javul a szókincse, pláne, ha javítjuk, és nem hagyjuk rosszul beidegződni pl. a névelők használatát, és nem lesz a eső, a uzsonna és egyebek a mesélésben. Ez persze akkor működik, ha mindkét félnek igénye van rá, és a beszélgetés valódi. A gyerek ezekben érzi magát a legjobban, leszámítva, ha nem túl közlékeny, viszont látja, tudja, hogy fontos az ő kis élete. Ha fontos, akkor őt szeretik.
Nincs annál értékesebb idő számára, mint amit a szüleivel tölt. Az esti munkák alatt besegíthet, nem fog összedőlni a világ, ha port töröl, virágokat öntöz, vagy pár dolgot elmosogat. Higgyük el, hatalmas büszkeséggel tölti majd el, ha azt mondjuk, nagy segítséget jelent, hogy szépen kiteregette a zoknikat, bugyikat. És nem jár érte 5000 Ft, mint a reklámban, amely azt sugallja, hogy pénzért kell segíteni, mert az jó formája a gyűjtögetésnek, miközben tudjuk, hogy a mai gyerekek már nem gyűjtenek évekig biciklire, hanem azonnal megveszik nekik.
A közös munka során okvetlenül sor kerül bizonyos tárgyak megnevezésére, és nem lesz gond, ha a lábas, fazék vagy serpenyő szót hallják, mert bármilyen hihetetlen, ezeket se értik a mai gyerekek.
Szeretnek segíteni, szeretnek a szülők mellett sertepertélni, ha hagyjuk őket. Ha nem az a fő cél, hogy minden tökéletes legyen, hanem az együtt töltött idő, ami idővel szép emlékké nemesül. Nem a játszóház, meg a hüllőkiállítás marad majd meg benne, főleg, ha minden hétvégén elrángatják valamire, hanem az, hogy apával lehetett, pedig elfoglalt, vagy anyával tésztát gyúrt, esetleg pudingot főzött. Az együttléten van a hangsúly, nem a tevékenységen. Mi, felnőttek, folyamatosan azt várjuk, hogy egy kapcsolatban időt fordítsanak ránk, hogy meghallgassanak, hogy jelen legyenek az életünkben azok, akiknek fontosak vagyunk, ugyanígy van ez a gyerekeink életében is. Azzal, hogy megvesszük nekik pláne azonnal a százezredik haszontalanságot, nem a szeretetünket fejezzük ki. Becsaphatjuk magunkat, és mondogathatjuk akárhányszor, hogy mi mindent, de mindent megadunk, ez még nem lesz igaz. A tárgyak ideig-óráig okoznak örömöt, és soha, de soha nem pótolják a szülői figyelmet és törődést.
Legyen időnk a gyerekeinkre, mert ha nincs, és nem is csinálunk, akkor érzelmileg sivár, rideg felnőttekké válnak, akik nem tanulják meg, mi az empátia, nem fogják tudni, miért kell törődni az elesettekkel, a szegényekkel és az öregekkel. Honnan tudnák, hiszen bezárva éltek egy olyan világban, ami messze van a valóságtól, ahol mindenkinek tíz élete van, és ha elesik, feláll, sérülései pedig nem fájnak. A mai gyerekek sokszor amiatt nem tudják, hogy fájdalmat okoznak ütéssel, rúgással, harapással, mert a virtuális játékok ezt nem közvetítik. Nekik pedig ez a világ jut, kivéve, ha őket éri fizikai agresszió, ami után azonnal támadnak. Még a legkisebb érintést (meglökik akaratlanul) is nehezen tolerálják, csak álljunk meg egy iskola vagy óvoda udvaránál, és nézzük percekig őket. Azonnal feltűnik, hogy mennyire durvák egymással.
A gyerekeket mi akarjuk, mi vállaljuk. Sajnos, akármennyire nehéz kimondani, sokszor az anyagi juttatások miatt. Viszont felnő egy generáció, sőt fel is nőtt, akire nem volt idő, de megkapott mindent, csak azt nem, aminek ára megfizethetetlen. Sajnos fogunk még azért jajgatni, hogy nem állnak meg az utcán segíteni, ha baj van, sőt elfordítják a fejüket, ha agressziót tapasztalnak, és nem segítenek egy baleset során. A nevelés, a szeretet nem kézzel fogható, nem ad pontokat, és új meg új életeket sem, mégis mindennél fontosabb. De ha elkésve vesszük észre, már nem tehetünk semmit.
Gyerekeinknek határokra, valódi szülői érzelmekre, odafigyelésre van szükségük, nem az internet adta időtöltésre, a legújabb technikai eszközökre, mert ahogy a nevük mondja, ezek csak tárgyak. A tárgyak pedig elromlanak, elvesznek, elavulnak. Ez azonban nem érvényes az emlékekre, a bennünk élő szép percekre, és az érzésre: szerettek, óvtak, meghallgattak.
Kép forrása: Pinterest
