„Ha megnyílunk a másik előtt, felismerjük, mennyire hasonlítunk egymásra mind. Felismerjük, hogy mindaz a rossz, amit a másikkal teszünk, visszahull ránk. Ám – ami még ennél is fontosabb – megtapasztaljuk, hogy mindaz a jó, amit a másikkal teszünk, a legnagyobb áldás a magunk számára.”
(Geert Kimpen)
Minden emberben rejlik jóság. Egyesekben talán kevesebb, de a szívük mélyén lehet valamennyi. Nem születünk gonosznak, elvetemültnek. Amivé leszünk, azt a környezetünk, neveltetésünk nagyban formálja. Egyszerű azt állítani, hogy aki sok szeretetet ad, az később sokat is tud visszaadni. Mégis igaz, mert adni valóban csak abból lehet, amink van. Ha valakit nem tanítanak meg kimutatni az érzéseit, később nehezen fogja. Ha valakit azért csúfolnak, mert sokat sír, vagy nem elég bátor, később megkeseredik, vagy épp erőszakossá válik, pontosan azért, hogy bebizonyítsa, igenis mer. Olyasmiket is, amelyek veszélyesek, vagy amikkel árt másoknak és önmagának is.
Az a gyerek, aki úgy nő fel, hogy gyakran megverik, becsmérlik, semmibe veszik, később csak hatalmas munkával, elhatározással tud változtatni önmagán, érzésein, a világhoz való hozzáállásán. Mivel nem alakult ki benne hit a másik emberben, nem bízik, nem érzi, hogy sugározhat felé jó, emiatt sose lesz elégedett, és mindig azt fogja érezni, hogy a világ rideg és kirekesztő.
Az a gyerek, akit szeretnek, de nem megvásárolva a szeretetét, hanem időt, figyelmet és gondoskodást szánva rá, sokkal ritkábban válik önzővé vagy agresszívvé. Akit meghallgattak, aki kimondhatta, ami fáj, később maga is meghallgat másokat és együtt is tud érezni velük. Az empátia, a segítőkészség tanulható, ahogy az önzetlenség és az udvariasság is.
Kiskorunkban még nem tudjuk, kivel hogyan kellene, hogyan illik viselkedni, ezért nekünk mindegy, hogy az illető öreg vagy fiatal, kövér vagy sovány, fehér vagy színesbőrű, addig nem teszünk különbséget, amíg fel nem hívják rá a figyelmet. Milyen furcsa belegondolni, hogy évszázadok során és még ma is, mennyire fontos az emberek bőrének színe. Mindannyian tudjuk, hogy a bőr a testünk védőhálója, takarója, és nincs semmi, ami képes lenne bármit is befolyásolni. Tökéletesen mindegy, kit milyen bőr fed, addig a pillanatig, amíg meg nem tapasztaljuk benne az embert. Az embert, akit mutat, akit láttatni akar, akinek a cselekedeteit látjuk, tapasztaljuk. Mindnyájan találkoztunk már jó és rossz emberekkel, és soha egyetlen alkalommal se a bőrének színe volt a hibás jelleme miatt.
Kizárólag mi, emberek függetlenül attól, hogy nők vagy férfiak vagyunk, milyen vallásúak, milyen országból származunk, tehetünk arról, hogy mivé formáljuk a környezetünket, városunkat, a hazánkat. Ebbe bele kell érteni a jót is, rosszat is. Felelősséget leginkább önmagunkért és a tetteinkért kell vállalnunk, és ha ez megtörténik, bezárul a kör. A döntéseink mi vagyunk. Az is, ha valamit jól csinálunk és az is, ha hibázunk. Rajtunk áll, mennyire vagyunk képesek elfogadni, hogy minden tettünknek, gondolatunknak következménye van.
Nincs olyan ember, akiben ne rejlene szemernyi jóság. Még a leggonoszabbaknak is vannak jó pillanataik, gondoljuk csak el, hányszor nem vagyunk tisztában azzal, kivel élünk egy fedél alatt, vagy ki a szomszédunk. Mindenki, aki él, írja saját könyvét. Ez a könyv lehet sűrűn írott, tépett, de mívesen fogalmazott is. Nem maradnak üres lapjai, ha életünk vége felé közeledünk. Ezeken a lapokon szerepelnek az emlékeink, az érzéseink, a fájdalmaink, és minden pillanat, amikor örültünk. Nem szabad gyorsan lapoznunk, mert a könyvünk véges. Nincs második kötete, ezt az egyet kell jól megírnunk. A sorok között ezer tanítás rejlik, amelyet nem szabadna átugranunk, mert ismétlődni fognak az események. Úgy kell haladnunk előre, hogy megértsük az összefüggéseket, hogy megtanuljuk, sokan, sokfélék vagyunk és nem az a dolgunk, hogy folyton más könyvében turkáljunk.
A világ kavarog. Sose nyugodt, sose egyszerű. Épp ettől a sokféleségtől különleges. Képzeljük el, mi lenne, ha mindenki csak a piros színt szeretné? Vagy ha minden nőnek a barna haj és kék szem lenne a zsánere. Pokolian egyhangú lenne minden. Ha a természet nem ajándékozna meg bennünket változatossággal, gyűlölnénk a sárga virágokat, a folytonos napsütést vagy esőt, ha csak azt tapasztalnánk.
Higgyük el, hogy a világ nem szomorú hely. Még akkor se, ha mi magunk azok vagyunk, ha bántanak bennünket, elhanyagolnak vagy semmibe vesznek. Azok teszik, akik maguk is szenvednek, akikből kezd kiveszni az emberség. Hiába keresünk vigaszt máshol, emberek között élünk, velük kell kijönnünk, őket kell eltűrnünk magunk mellett. Tegyük meg, ha képesek vagyunk rá! Legyünk jobbak, mint mások. Még akkor is, ha úgy tűnik, nem kifizetődő.
Mindezt csak önmagunkért érdemes. Ha sikerülni fog, meglepődünk. Hisz a jóság is könnyen osztódik, mint a szeretet, amelyet kezdünk egyre inkább elfelejteni.
Kép forrása: Pinterest
