„Az öregkor olyasmi, ami a fiatalok számára elképzelhetetlen, hogy bekövetkezzék, csakúgy, ahogy az öregek számára tündérmese az ifjúság. Ezért nevetik ki a fiatalok az aggokat, mikor valójában sírniuk kellene, és ezért siránkoznak az idősek a fiatalok láttán, holott nevetniük kellene.”
(David Weiss)
Van erre jó válasz? Csípőből odavághatnánk, hogy sehogyan, de ez azt jelentené, hogy fiatalon kellene meghalnunk. Az idős emberek, amikor fájdalmaik vannak, egyre nehezebben mozognak, gyakran mondják, hogy jaj, sose öregedj meg, mintha ez az akaraton múlna… Aztán ott van az embereknek azon csoportja, akik fennen hirdetik, hogy nekik minden csodás ötven-hatvanévesen is, és semmiképp se szeretnének fiatalabbak lenni. Épp kiteljesedtek. Felmerül a kérdés, hogy mit csináltak előtte? Egy bizonyos, az idő múlásától mindenki szenved többé-kevésbé. Legfeljebb nem vallja be.
Vajon miért baj, hogy öregszünk? Ez amolyan költői kérdés akart lenni, mert azon túl, hogy sok tapasztalatot gyűjtöttünk életünk során, és megjelennek az első ráncok, inkább az itt fáj, ott fáj-érzés kerül előtérbe. Semmi baj nem lenne az öregedés folyamatával, ha nem éreznénk reggelente, hogy berozsdásodtunk. Nem mintha előtte spárgát csináltunk kávézás közben, de azért mosolyogva legyintettünk a szomszéd néni panaszkodására azt gondolván, amit mindenki mindig: velünk az ilyesmi nem fordulhat elő. Aztán egy ragyogó reggelen rájövünk, hogy vannak testrészeink, amelyek nem engedelmeskednek nekünk. Feltesszük a kérdést, hogy vajon mi okból fáj a vállunk, a térdünk vagy a derekunk. Á, a kevés mozgás, nyugtázzuk. Ettől kezdve többet gyalogolunk, de akkor meg a csípőnk fáj, máskor meg a fenékcsontunk, és persze könnyebben el is fáradunk. Ekkor még abban reménykedünk, hogy majd jobban alszunk, hiszen este kilenc után alig tudunk fennmaradni. Éjjel azonban valamiért mégis vadul lüktetnek fejünkben a gondolatok, ki kell mennünk a mosdóba, és nem értjük, mi a fene van velünk, hiszen nem nyaraltunk egész nap.
Hajnalban együtt kukorékolunk a kakassal, (ha van, ha nincs), és úgy véljük, nincs itt semmi baj, csak az időjárás, a frontok meg minden, ami nem rajtunk múlik. Viszont telik az idő, és észre se vesszük, hogy milyen sikeresen elkerültük a tükröt, csak valahogy a lábunk nem fér bele a régi cipőbe, mert vagy megnőtt vagy megszélesedett. Arról szó sem lehet, hogy órákon át magassarkúban flangáljunk, pedig régebben az egész napot végigdolgoztuk egy-egy csinos darabban. Már csak legyintünk, és megbékélünk a kényelemmel.
Nem, ez még nem az igazi öregség, gondoljuk, hiszen a Mekiben simán úgy köszönnek, hogy szia, mit parancsolsz, és nem jut eszünkbe, hogy ott ezt így kell csinálni. A gyógyszertárban a kislány is tegez, ami szintén feldobja a napunkat. Máskor ilyesmi miatt méltatlankodtunk, hisz ezek a mai fiatalok már nem ismerik az illemet, most meg hálásak vagyunk, hogy olykor így van.
Azt már rég megfogadtuk, hogy soha, még akkor se, ha fél kezünk lesz, nem fogunk banyatankot használni, mert az már a vég. Majd egy olyan napon, amikor majd leszakad a karunk, de senki nem ért rá vásárolni velünk, rájövünk, hogy az a csúf darab milyen hasznos. Egyszer, csak egyszer, suttogjuk magunkban, és biztosan vannak szép darabok is, vigasztaljuk magunkat…Louis Vuitton egyelőre nem kísérletezett vele, de ki tudja.
Öregedni csak humorral érdemes, különben minden kis baj szíven üt bennünket. Ha azt tapasztaljuk, hogy már soha senki nem dicséri meg a kinézetünket a munkahelyünkön, akkor az azt jelenti, kezdünk láthatatlanná válni. Ha egyesek szerint a korunkhoz képest jól nézünk ki, akkor meg pláne. Nem tudjuk, hogyan kellene kinéznünk, de az biztos, hogy az arcfelvarrás, a hyaluron és a kollagénpótlás szavak bekerülnek a szótárunkba. Mint opció, hogy lassítsuk a lassíthatatlant.
Isszuk, esszük a varázsszereket, amennyit csak lehet, majd jönnek a vitaminok, és várjuk a csodát. A csoda azonban késik.
Érdekes módon, a szívünk azonban nem öregszik. Nem tudom, ki hogy van vele, de a szemünk se abban az értelemben, ahogy gondolnánk. Még szemüvegen keresztül is feltűnik, hogy a mai harmincasok milyen jóképűek, mennyire fittek és életrevalóak. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nekik eszük ágában sincs ránk nézni, mert az anyukájukat és a nagymamájukat látják már bennünk. Nekünk viszont jólesik legeltetni rajtuk a szemünket. Az nem lehet, hogy manapaság jóképűbbek a srácok, mint régen, vagy csak nem vettük észre, mert mi abban az időben, amikor ezt megélhettük volna, javában anyák voltunk? Talán.
Sokan vergődnek az öregség adta látható kínok miatt. Nézzünk csak szét jól, és higgyük el, szánalmas kísérlet egy bizonyos kor után húsznak láttatni magunkat. Csalhatunk, húzhatunk bármilyen minit, testhezállót, az összkép nem hazudik. Sajnos a nyakunk, a kezünk árulónk lesz. Marad az önirónia és a fájdalmas belenyugvás. Ez nem azt jelenti, hogy a gyalogolunk a sír felé, de azt se, hogy visszafelé. Találnunk kell még valamit, amiben jók vagyunk. Bármit. Ha befőzni szeretünk, akkor tegyük azt szenvedéllyel, ha kirándulni, varrni, főzni, gombászni, mindegy, csak ne forduljunk befelé. Az élet ragyogó. Velünk is és nélkülünk is. Ne hagyjuk, hogy valaki mást mondjon! Rázzuk meg magunk, de csak annyira, hogy a nyakunk be ne álljon, és menjünk el sétálni, hátha szembejön az öreg király, akire egész életünkben hiába vártunk. Felette is múlik az idő, ebben biztosak lehetünk.
Ha viszont máshoz van kedvünk, akkor álmodozzunk és emlékezzünk, de csak addig, amíg nem fájdul meg a szívünk.
Kép forrása: Pinterest
