„A mai magyar, az utca emberétől az országgyűlési képviselőn át az akadémikusig azt hiszi, hogy akkor beszél a kornak megfelelően, ha a magyar kifejezések helyett minél több idegent, lehetőleg angolt használ. Most már ott tartunk, hogy ezt észre sem vesszük. Pedig ha valaki az anyanyelvén nem tudja magát megfelelően kifejezni és minduntalan idegen szavakat kölcsönöz, az nem a műveltség jele.”
(Bertók Lóránd)
Nem tudom, a kedves olvasó, hogy van vele, de a mindennapi beszédben egy rakás olyan kifejezés, szófordulat, becézés létezik, amivel ki lehet kergetni az embert a világból. Elsőként meg kell említenünk a szlengben eluralkodó negédes rövidítéseket. A szabi, pulcsi, meglepi szavak talán már annyira beépültek a közbeszédbe, hogy észre se vesszük őket, de az aji, ajcsi, kari vagy a karifa egyenesen agybajt tud okozni sokaknál.
Vannak szavak, amelyekre például rá se ismerünk, mert egy ubi, pari még csak csak, de a ravi, füli igazán sikításra érett. A ravi mellesleg a ravatal „bűbájos” változata. A szercsi, puszcsi, lávcsi vagy a szerizlek, uncsi, uncsitesó már bicskanyitogató, akármennyire is elterjedt. Különben is, azért, mert valamit használnak sokan, nem biztos, hogy jó. Legyen erre példa a -ba, -be toldalék, amely minden -bant, -bent helyettesíteni tud: Voltunk moziba vagy megyünk a moziba. Ha ezt bárki szóvá meri tenni, akkor azt kérdezik tőle, hogy tán tanár-e vagy elküldik melegebb éghajlatra.
A másik ilyen elterjedt szörnyűség, amit sokan nem vesznek észre, az A névelő állandósult használata. Nem Mucsaröcsögén, hanem a nagy fővárosban és vonzáskörzetében is gyakran hallani. Az AZ felszívódott az éterben, mert kiderül, hogy esik a eső, megette a gyerek a uzsonnáját, vagy csukd be a ablakot, lécci. Sokan lesznek, akik erre felkapják a fejüket, és állítják, soha ilyesmivel nem találkoztak, pedig nagyon is létező jelenség, csak nem jártak vájt füllel vásárolni vagy ügyeket intézni.
Ugyanennyire menő szleng lett a MINDENT IS használata, ami szinte fel se tűnik, annyira szeretjük már. Nyelvünk romlásának és nyelvi kultúránk elferdülésének jele az is, hogy nem teszünk különbséget tárgyak és élőlények között. Régen pontosan tudtuk, hogy a mi kérdésre állat vagy tárgy a válasz, és sose lesz, az AKI egy kutya vagy egy oroszlán. már személyes sértésnek vesszük. Amikor a ruhabolti eladó azt kérdi: őt kéred? – és rámutat egy zakóra, nem, AZT, mutatok én egy másikra, de neki fel se tűnik, mert a nadrág, ruha és a kabát váratlanul átalakult élőlénnyé, pontosabban emberré. Ő az enyém, ővele élek, megyek az utcán, őt nem adom…Ez nem lehet más, csak ember. Viszont AZT akarom megvenni, felvenni, eladni, kidobni. A nyelv romlása nem véletlen, az igénytelenség jelzője is, hiszen egyre kevésbé fontos már nekünk, hogy mit mondunk, hogyan mondjuk vagy írjuk. Kivéve akkor, ha ezt szóvá meri tenni valaki…No, annak jaj!
A másik nagy mumus a j hang, és annak a kétféle jelölése. Az iskolai dolgozatok örök témája. Ezért már sem szövegben, sem beszédben gyakran nem lesz a szó melyik, ilyen vagy olyan, hanem feketén-fehéren is azt láthatjuk, hogy meik, mien, ien vagy oan.
Vajon (vaon!) ez így van jól? Hagynunk kell a csudába, hadd silányuljon el a nyelvünk és a beszédünk? Ez velejárója a mostani fejlődésnek? Be kell állni a sorba, és tényleg a hű, hűha helyett angolosan kell ugatnunk, hogy wow? Persze a szleng mindig is volt, létezett, csak mintha most nagyobb teret kapna az eddigiekhez képest. Jöjjön pár, rágódjanak csak rajta az X generáció tagjai vagy a boomerek:
bannol, epic, flash, héderel, hot (nem a forró szó!), pro, skippel, vibeol, vetít, sztalkol… Megy?
Azt hiszem, lassan veszem a nyúlcipőt (Ó, én X!), és abba is hagyom, mielőtt még megkapom, hogy itt felejtettek nem a 20. hanem a 19. századból! Hajrá mindenki másnak!
