Azt már régóta tudjuk, hogy hamis a mondás, hogy nem a ruha teszi az embert. Igenis sokat számít. Talán egy ideális világban másképp lenne, de nem abban élünk. Ezért akarva akaratlanul elsőre azt nézzük meg, ki mit visel, ha hozzánk szól. Ez nem mindig tudatos. Természetesen sok tévedésre adhat okot, de az emberi természet már csak ilyen… Ugyanez vonatkozik a beszédünkre is, mondanivalónk stílusára, szóhasználatunkra.
Mostanában a beszédünk is az elsilányulás útjára lépett, és egyre kevésbé érezzük fontosnak, milyen szavakat használunk. Persze létezik hivatali nyelv, pl. a rendőröké, ügyvédeké vagy orvosoké, amely arra szolgál, hogy a halandó ember még véletlenül se értse, mit mond, aki el akar előle titkolni valamit, vagy egyszerűen a fura kifejezések szótárával él. Ugyanez vonatkozik más területekre is, pl. a reklámokban a kakaós étbevonó massza (könyörgöm, ki használ ilyen kifejezéseket, vagy a kedvencem a „javallatokra való alkalmazása a régóta fennálló használaton alapul” – kifejezés, aminek se füle se farka. Mire fel a magyarázkodás, és az is ilyen körmönfont módon?
Mostanság az emberek képtelenek különbséget tenni a tárgyak és az élőlények között. A tárgy nem lélegzik, nem szaporodik, és nem sértődik meg, ha azt merjük rá mondani, hogy AZT kérjük, és nem pedig ŐT. Az ő ember, és nem kérhetem a boltban, azaz nem valószínű, hogy eladják, bár ki tudja. Egyszerűen döbbenetes, hogy a tortától kezdve a ruhán át, minden ő lett, és ezt olyan flegmán, magától értetődően mondják az emberek, mintha a vásárló lenne a hülye, aki ezt vagy azt kéri.
Ugyanennyire zavaró, hogy a hol és a hová kérdésre megszűnt a toldalékolás, már csak a -ba, -be maradt, és amikor egy felnőtt megkérdi, hogy a -ban, -ben valamiféle tájszólás-e, akkor legszívesebben felröhögnénk. Hogy már csak sori, csopi, bari, keri és ubi létezik, szinte fel se kapjuk a fejünket, ahogy a kamaszok nyelvezetén, akik mindent vágnak, skippelnek, és csak out fitben járnak, nem létezik számukra más csak offolás, screenshotolás vagy a GJ, epic fail, és a crush. Ezt még valahogy el tudjuk fogadni, mert kell egy „titkos” nyelv nekik, ahogy a börtönben vagy a bandákban, mert erősíti az összetartozást és kiemeli a másoktól való különbözést.
Ám, ha maradunk az utca emberénél, láthatjuk, hogy pusztul a nyelv (magyarságtudat ide vagy oda!), mert nem tudnak, nem akarnak az emberek egy épkézláb mondatot összehozni. A tudod, a hallod, és az egyéb töltelékszavak lassan kitöltik a beszédjük felét, nem említve a szar, kurvára, baszd meg vagy picsába kifejezéseket, amelyek már nem is számítanak csúnyának.
A beszéd, a mondatok fűzése ugyanúgy árulkodik rólunk, ahogy az öltözékünk, a cipőnk vagy a kézírásunk. Lehet, hogy egy ideig el tudjuk hitetni valakivel, hogy értelmesek vagyunk, vagy épp trendik, de előbb-utóbb kibújik a szög a zsákból. Kivéve akkor, ha olyan közegben mozgunk, ahol az edzőcipő márkája fontosabb, mint az, milyen emberek vagyunk.
A világ, ha tetszik, ha nem ilyen irányba halad, és a boomer nemzedék meg az X-generáció kapkodhatja a fejét, egyre kevesebb embert érdekel már a stílus, legyen az ruháinké vagy kifejezéseinké. Az írást meg se említeném, mert az időközben eltűnt, hiszen elvétve akad valaki, aki levelet akarna írni, netán verset úgy hétköznapi módon a szerelmesének. Hol vagyunk már Adytól, József Attilától vagy Radnótitól, aki így mondja, hogy szeret:
Fázol? várj, betakarlak éggel,
hajadra épül a hímzett csillagok
csokra és holdat lehellek a
szemed fölé.
Igen, ez a költészet. Így nem beszélhetünk a hétköznapokban, de lehetünk finomabbak, érzékenyebbek és használhatunk mívesebb kifejezéseket, ha meg akarjuk mutatni, hogy kik vagyunk. Nem azért, hogy mások csodáljanak bennünket, netán gúnyolódjanak rajtunk, mert ostobák, kizárólag azon okból kifolyólag, hogy mi többnek érezzük magunkat. És meg kell tennünk, nem süllyedhetünk le a 100 szóból állók színvonalára, akiknek a hangos olvasás is művészet. Ettől lehetünk mások, emberibbek, és emberségesebbek, mert tudunk valami többet és jobbat, amit az átlag nem tud. Cipőt, órát vagy ruhát kis igyekezettel majdnem mindenki tud venni, még akkor is, ha üres a hasa, hisz az nem látszik.
Álljuk ki a sorból, és ne legyünk olyanok, akiknek elég a káromlás, hogy jól érezzék magukat a bőrükben! A beszédünk, mint ruhánk, megmutatja kik vagyunk vagy lehetünk, és hamar lerántja rólunk a hazugság leplét.
Kép forrása: Pinterest
