Három nappal később az élet majdnem olyan volt Dalmáciában, mint máskor, ha beköszöntött a június. A napok szaladtak, és akik a turizmusból éltek, elégedetten csettintettek egyet: végre áramlani kezdett az az emberáradat, amely novembertől megfogyatkozott, de addig elviselhetetlenül zsúfolttá tette a várost. Viszont élni kellett valamiből, így nem lehettek elégedetlenek, hiszen a tengeren túlról is, sőt Ázsiából is újra meg újra érkeztek csoportok, akik megszállták a várost, és szerencsére költekeztek is rendületlenül. Erre volt szüksége az ottélőknek, bárhogy haragudtak is már szeptember tájékán. Az idegenek nem tisztelték a várost, magukénak akartak minden kősziklát, faldarabot, és a szemét is egyre inkább felszaporodott, pedig igen gyakran takarítottak a pedáns városban. A horvátok nem hagyták, hogy legszebb, legpompásabb nevezetességükről valaki rosszat mondjon.
Rozi szinte a régi volt, de az ijedtség, amit a gázolásnál érzett, nem múlt el nyomtalanul. Próbálta teljes mértékben lekötni magát, főleg azzal, hogy a polcait rendezgette, és várta a könyvszállítmányt három beszállítótól is. Kifizette Jane-t, aki elismeréssel nyilatkozott az üzlet belső teréről, és megjegyezte, hogy alig várja, hogy készen legyen. Sofija is egy rakás láncot, dobozt, bögrét hozott, nem beszélve a virágfűzérekről, amelyek varázslatossá tették a helyet.
Pár asztalka és szék hiányzott csak, ami olyan zuggá varázsolta az egyszerű, kőfalakkal körülvett birodalmat, mintha egy mesebeli boltocska lett volna, amely szerepelhetett volna egy misztikus regény oldalain is. Rozi boldog volt, mert minden pontosan olyan kellemes és hangulatos lett, ahogy megálmodta. Repkedve próbálta fel Sofija ékszereit, és már bánta, hogy lányainak el kell utaznia. Zita fél napja egyfolytában bőgött, amiért Ian is továbbáll, pedig ő az egyetlen, aki a lányok közül nem megy el. Két nővére azonban, ha nem is vallotta be, örült, hogy végre elindulhatnak haza, mert hiányzott nekik a férjük és a régi életük. Eszternek már kutyabaja volt, a görcs, amit érzett, természetes velejárója olykor a terhességnek, mondta az orvos, és megnyugtatta, hogy nem lesz gond.
Annyit azonban javasolt, hogy ne emelgessen a friss kismama, bár pikírten hozzátette, hogy nem gondolta volna, hogy Eszternek erről nincs tudomása. A lányt cseppet se érdekelte, mit gondol róla, örült, hogy rendben van, és annak is, hogy férje egyre jobban várja haza. Csak a napokban jött rá, hogy a terhessége komoly dolog, és nem viselkedhet úgy, mintha mi se történt volna a testével. Zita bőgése ingerelte fel leginkább, mert úgy gondolta, hogy nevetséges, amit művel egy könnyű, nyári szerelem miatt, amik tudvalevően nem tartanak örökké. Húga azonban azt hajtogatta, hogy belehal, ha elveszíti Iant. Lassan mindenki megbolondult körülötte, morogta, és már csak azt csodálták mindnyájan, hogy a srác elviseli a nyavalygását, bár megígérte, hogy a nyár folyamán még visszatér hozzá, de már egyedül.
A három nap, amit Rozi új élete rendezésére fordított, csodásan alakult. Pontosabban az a része, amely nem kötődött a magánéletéhez. Hirtelen mindkét lovagja (csak Réka tud ilyen ósdi módon fogalmazni, ő jegyezte meg!) eltűnt, és egyiket se lehetett elérni, bár nem is próbálkozott sokszor. Visszahívni azonban egyik se hívta, ami komoly jelzés volt a részükről.
– Most mit tegyek? – kérdezte félhangosan, mire Sofija elnevette magát. Ő volt az egyetlen, aki minden nap benézett hozzá, és apró ötletekkel segítette a belső tér kialakítását.
– Mit súg a szíved? – tette fel a legegyszerűbb, de legbutább kérdést Rozinak, aki csak legyintett.
– A szívem? Azt se tudom, van-e? Az agyam dolgozik rendesen, de nem ad jó tanácsot! – felelte, amikor a finom, mázas agyagtálakba beleszórta a száraz virágszirmokat, amelyek nem hatottak ósdinak a nyári nap épphogy arra vetődő sugaránál.
– Ez bolondság! Szíve mindenkinek van, csak el kell döntenie, meghallja-e, amit suttog neki!
Rozi Sofijára nézett. Feltűnt neki, hogy milyen vékony és szép, de nem megkérdezni nem merte, van-e valakije. Tudta, hogy édesanyjáról gondoskodik, és eddig egy szóval se említette a szerelmet. Talán így könnyebb neki, morfondírozott magában. Ő viszont már a B oldalt pörgetve még mindig a csodában hitt és ez hirtelen nevetségesnek tűnt. Egy majdnem idegennel ilyesmiről beszélgetni valódi botorság, ezért elhallgatott, és hol az egyik férfira gondolt, hol a másikra. Pro és kontra, sorolta az érveket. Nem jutott egyről a kettőre, bár sejtette, hogy ők se tudják, mit kezdjenek vele. Akkor döntsön a véletlen? Amelyik előbb megjelenik, az lesz a választott, gondolta mosolyogva. Akinek előbb hiányzom, az tesz értem többet később is, nyugtázta, azzal leguggolt a frissen érkezett doboz mellé, amely tele volt angol nyelvű útleírásokkal és utazásokról szóló történetekkel. Szeretett más emberek élményeiről olvasni, így azt remélte, más is hasonlóképp vélekedik. Nagyon várta már, hogy megérkezzenek a levélpapírok és noteszek is, amelyek mesebeli virágok motívumaival voltak díszítve. Ezeket szánta a kirakatba, no meg a sok rózsát, amit az ajtó mellé akart helyezni.
Miközben a könyveket szortírozta, a Véletlen meghallotta, hogy dolga akad, láthatatlan munkába kezdett. Nyílt az ajtó és háromnapos távollét után belépett… Hogy ki? Azt Rozi szíve nem súgta meg, de lépteit azonnal felismerte és olyan melegség öntötte el, hogy tudta, ő lesz, akivel maradni akar ebben a gyönyörű országban!
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
