Másnap reggel Mara nyúzottan ébredt. Számtalanszor volt éjjel hasmenése és hányt is. Egyértelműen gyomorrontás kínozta. Amikor végre kikecmergett a fürdőből, és egy kósza pillantást vetett tükörképére, azonnal eldöntötte, hogy semmiképp nem megy el az osztálytalálkozóra. Bár addig volt még négy napja, úgy érezte, nem lesz annyira jól, hogy kedve legyen. Csak a ruhát bánta. Nem ment be dolgozni se, és boldog volt, hogy soha életben nem hazudta azt, hogy rosszul van, így azonnal elhitték neki. Alig múlt nyolc, amikor Emese hívta.
– Jobban vagy? – kérdezte tőle. – Vagy nem is vagy egyedül, mert rád talált Feri?
Hangjában volt egy árnyalatnyi szemétkedés is a humor mellett, legalábbis Mara most nem volt vevő rá.
– Szóval tőle tudod, hogy egész éjjel őriztem a klotyót! – sóhajtott fel, és gyomra megint mocorogni kezdett.
– Minden követ megmozgatott, hogy elérjen téged, erre te részegen elküldted a fenébe? – kacagott a barátnő.
Ezt mondta? Akkor minek kérdezed, hogy felhívtam-e magamhoz?
– Csak viccelni próbáltam, de hiperérzékeny vagy.
– Erre nem mondok semmit. Ha te is azt éreznéd, amit én, akkor nem piszkálnál. Egy biztos, ki kell dobnod a tejszínhabot, de a gesztenyepürét is, mert abban lehetett valami.
– Nekem semmi bajom sincs, szerintem beszoptál egy vírust.
Mara nagy levegőt vett, de nem mondta ki, amit gondolt. Igen, ez is lehet.
– Talán…Jobb is így. Ez az égi jel, hogy ne menjek el, nem gondolod? Csak azt sajnálom, hogy a ruhát nem mutathatom meg senkinek.
– Ne bánd, majd felveszed velem a moziba, utána meg beülünk a Gerbeaud-ba.
– Oda soha! Te meg vagy hülyülve? Az a vénasszonyok pasifogó helye. Ott keresnek a hetvenesek harmincas pincsikutyákat, akiket pénzelhetnek.
– Mindjárt hányok, ha folytatod. – Emese nevetése annyira jókedvű volt, hogy Mara elgondolkodott rajta, hogy miért ekkora öröm neki, hogy lemondta az osztálytalálkozót. Mit érdekli őt annyira, hiszen, az is csak egy ugyanolyan este, mint a többi? – Ez csak városi legenda. Ne ítélkezz!
– Egy mozihoz nem veszek fel kisestélyit még a te kedvedért se!
– Jól van, lázadozz csak, látom, formában vagy. Délután felugrom és viszek neked egy kis levest, jó?
– Nem fontos. Most nem tudok enni és az étel gondolata is kiborít.
– Ahogy akarod! Pihenj!
– Mindjárt itthon lesz a fiam, szóval annak fuccs, de azért Ferinek elmondhattad volna, hogy nem iszom!
Emese megint nevetett és letette a kagylót. Miért mondta volna el? Feri mindig is odavolt Maráért, őt aztán az se érdekelte volna, hogy bedrogozva szedi ki a csatornából. Marának mindig szerencséje volt a fiúkkal. Tetszett nekik, és a kisujját se kellett mozdítania, hogy fel akarják szedni. Ő azonban csak Gáborért epekedett, ahogy az is érte. Egyikük se vette észre, hogy ez neki mennyire fáj. Emese sem volt csúnya, főleg a gimi idején, de bárhogyan próbálkozott, a fiú szóra se méltatta. Igaz, finoman tette, csak célozgatott rá, hogy neki is bejön a srác, de ő vagy nem értette, vagy nem akarta érteni. Úgy volt a legjobb, hogy végül elhúzott a francba, így nem ment tönkre a barátságuk, és még el is mélyült az évek során. A bajban sose hagyta magára, habár a bajt részben ő idézte elő.
Mara jól tudta, hogy a fia mindjárt otthon lesz, ezért visszament a fürdőbe, kisikálta, bevett egy probiotikumot, és kis híján elnyomta az álom, amikor csengettek. Már megint lusta elővenni a kulcsát, morogta és félkómásan kitámolygott az előszobába. Elfordította a kulcsot, és holtsápadtan ajtót nyitott.
– Miért nem…– kezdte volna, de Feri állt a törpés-gombás lábtörlőn.
– Ne haragudj, de tudni akartam, megvagy-e még! Látom, nem sokat változott a helyzet – hadarta.
– Adjon isten neked is! – felelte Mara. – Ha van alkalom, amikor nem szívesen látok vendéget, akkor ez az.
– Tegnap éreztem, hogy komoly bajod van…Ezért hoztam neked egy kis levest! – emelte fel a fehér zacskót, amiben egy műanyag tálka körvonalai tűntek elő.
No, ez is a levesével jön…Van még valaki a környéken, aki levest hoz neki, pillantott széjjel kétségbeesetten.
– Köszönöm! Azt hittem, részegnek hiszel! – Gyors mozdulattal lesimította a haját, és akkor tűnt fel neki, hogy csak egy pólóban és bugyiban álldogál a küszöbön. Feri tekintete épp a lábára tévedt, amikor elszégyellte magát.
– Nem vagyok bolond! Sejtettem, hogy más lehet a dologban. Hiába mondta Emese, hogy nincs bajod. Én láttam, hogy zöld vagy és az nem a részegség színe. Tudom, végigcsináltam az egészet…
– Tudod? Jól van, akkor gyere be, de ne várj semmi extrát tőlem, talán még egy kávét se tudok csinálni, annyira gyengének érzem magam.
Feri, a kicsi, egyszerű Feri, akit a gimiben szánalmasnak látott, legyintett. Belépett, becsukta maga után az ajtót, és lehúzta lábáról a bakancsot.
– Vedd úgy, hogy nem igazi vendég vagyok! Megmelegítem a levest, addig ülj csak le! Merre van a konyha? Ja, látom. Elboldogulok.
Mara menten látta, mekkorát változott az idők során. Azt is, hogy habár nem lett belőle Adonisz, mégis tudta, hogyan kell elterelni a figyelmet előnytelen külsejéről.
– Köszönöm! – hebegte, és lehuppant a kanapéra. Levesre továbbra sem vágyott, de nem merte mondani.
– Muszáj jól lenned, mert a mostani osztálytalálkozóra el kell jönnöd! – nézett rá a srác. – Pillanat és elmesélek mindent…Olyan jó osztály voltunk, és te sose jöttél el! A többiek se értették, hogy miért tartod magad távol tőlünk. Gábor miatt? Miatta nem kell. Őt senki nem érte el, így tudom. Nem fog eljönni.
Mara felsóhajtott, de nem válaszolt. Akkor minek a szép ruha? Mintha mégis abban reménykedett volna, hogy ott lesz és megmutathatja neki, mit veszített? Húsz évvel később. Nevetséges. Így azonban a szíve se fájt annyira. Egyikük se lesz ott és ez a legjobb, ami történhet. A mikró eközben idegesen pittyegett. Éles hangja sértette a fülét. Mindig eldöntötte, hogy lecseréli a vijjogása miatt, de aztán mindig másra költötte a pénzét. Ferit azonban szemmel láthatóan nem zavarta. Fogta a műanyag tálat, és olyan otthonosan túrt bele a fiókba egy kanálért, hogy a házigazda meglepődött.
– Azt tudod már, hogy mi bajod lehet? Mit ettél tegnap? – nézett apró gombszemével rajongására tárgyára.
– Nem, talán a gesztenyepüré Emesénél…– felelte neki, és óvatosan átvette a tálkát, majd letette a kanapé melletti asztalkára.
– Emesénél voltál és utána lettél rosszul?
– Igen, ami azért fura, mert ő nem, pedig ugyanazt ette. Lehet, hogy szimplán vírusról van szó.
Feri megcsóválta a fejét.
– Lehet – mondta halkan, de nem tette hozzá, hogy mást gondol. – Mióta is vagytok barátok?
– Ó, magam sem tudom, talán harminc éve… Még a tanúm is ő volt a házasságkötésünkkor.
– Akkor ez egy régi kapcsolat…
– Nagyon, nála jobban senki nem ismer engem, és én se őt, mert…
– Azt tudod, hogy szerelmes volt Gáborodba a gimi alatt? – vágott a szavába a vendég.
– Jaj, ugyan már! Sokan odavoltak érte, de nem hinném, hogy Emese is. Sose mondta, még utólag se, pedig nem számított volna.
Kezébe fogta a kanalat, és megnyugodva tapasztalta, hogy a húsleves illata megnyugtatja az érzékeit, nem kavarja fel a gyomrát. Sőt, még éhesnek is érezte magát hirtelenjében. Alaposan végigmérte a fiút, majd lelkifurdalása lett a viselkedése miatt.
– Ülj le, és ne haragudj, ha barátságtalan voltam veled tegnap! Pocsékul voltam. De miért annyira fontos ez az osztálytalálkozó most?
– Az ofő rákos. Hónapjai vannak hátra…Ezért mindannyian ott akarunk lenni, mert szerettük.
– Jaj, istenem! Mindenki rákos? Persze, hogy ott leszek, történjen bármi! Nagyon szerettük. Mindent megtett értünk, pedig nem volt könnyű dolga…
Feri arca felragyogott.
– Ez a beszéd! Egyél! Muszáj jobban lenned! Javaslom, hogy mostanában ne egyél senkinél, amíg jobban nem leszel!
– Ezt megígérem neked! Nincs az a kaja, amire vágynék… – Azzal szájához emelte a kanalat, és azonmód megállapította, hogy a leves, akárki főzte, mennyei. A fiú ellágyultan leste minden mozdulatát.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
