“Lemondás és szenvedés vagy megcsalás és szenvedés. Az emberek többsége eddig nagyjából ezt a két „megoldást” találta arra az élethelyzetre, amikor tartós kapcsolatban megkíván mást vagy beleszeret másba. Az eredmény fájdalom. Esetenként mély és sok. A poliamorok harmadik utat találtak: nem félnek egyszerre több emberhez kötődni intim módon, és ezt hazugságok nélkül teszik.”
…olvasom ezt egy cikkben, amely a poliamor kapcsolatformát mutatja be és ez saját definíciójuk szerint “az etikus nemmonogámia körébe tartozó, fókuszába a szerelmi kötődést állító párkapcsolati forma és filozófia, olyan alapértékekkel, mint egyenlőség, kölcsönösség, őszinte kommunikáció és együttműködés”.
Tökjól hangzik. Legalábbis így leírva.
Tehát arról van szó, hogy a párok ugyanúgy egymásba szeretnek és jól érzik magukat együtt, mint a “hagyományos” kapcsolatban, de ha esetleg feltűnik egy-két új a láthatáron, nem elhagyják egymást, hanem (őket idézem) “a friss élményeket, ingereket visszavisszük az elsődleges kapcsolatba”. Az eformán eszkalálódott korrelációk száma lehet három, négy, öt, hét, de akár több is – az innovatív társulásoknak pedig szerkezeti ábrájuk és elnevezésük is van: lánc, V-formáció, triád, szerelmi többszög, csoportkapcsolat, stb.
A poliamor-hívők ars poetica-ja az, hogy az élet rövid, így értelmetlen és irreális elvárás az, hogy egy ember mellett éljük le az életünket, pláne hűségesen. És hogy “csupán” kulturális, illetve gazdasági okai vannak a hagyományos család intézményének, amelyben jelentős helyet foglal el az emberi gyarlóság titok, megcsalás, fájdalom és megalázás képében. A poliamorok viszont teljesen őszinték egymással, hiszen (idézet következik…) “ha szeretem a társam, miért zavarna, hogy mással is jól érzi magát?” Azt vallják, ez csupán gazdagítja a kapcsolatukat, a féltékenységüket pedig képesek legyőzni. Ráadásul szerintük a poliamoria nem összetévesztendő a nyitott kapcsolattal vagy az alkalmi swingerrel – itt a lelki sík az igazán lényeges, nem a szex.
Hadd szögezzek le valamit: engem egyáltalán nem zavar, ha valaki így él, hiszen szerintem mindenki úgy csinálja és azt, amit akar, amíg ezzel nem bánt másokat. A lelki sík alapvetésének emlegetése már kicsit billeg nálam, hiszen az esetek többségében nem azért unjuk meg a régit és szeretnénk gyorsan új partnert vagy partnereket, hogy Kant morálfilozófiáját minél több szegmensből láthassuk: hanem pont hogy eszünkbe se jusson. De ok, mindannyian mások vagyunk, tegyük fel, hogy elhiszem.
A féltékenység totális ignorálását viszont külön üdvözlöm, hiszen ha valaki elérte a megvilágosodásnak azt a fényerősségét, amelybe már egyetlen zöld szemű szörny sem tud belepislogni se: szerintem kalapot le.
Bár lehet, a legtöbben felhördülnek a poliamor kapcsolatokat hallva, én elsősorban nem morális szempontból nézném a dolgot, inkább a praktikum szemüvegén át.
Valószínűleg a legtöbb férfi nem sértődne meg, ha esténként három, az ízlésének pont megfelelő hölgy kísérné az ágyába, de az ébredés ennél már egy fokkal macerásabb. (A magam részéről mondjuk a legjobban azt szeretem, ha ilyenkor mindenki békén hagy és kezdhetem úgy a napom, ahogy akarom.) Na, itt kezdődik a poliamor kapcsolat lényege: a közös megbecsülés, a másiknak és persze a másik szabadságának a tisztelete. Azt gondolom viszont, hogy aki élt már párkapcsolatban vagy/és lakott már együtt több emberrel, az tapasztalta, minél több kívánság, óhaj, akarat vagy neadj’isten hiszti feszült egymásnak, annál nehezebb volt ezeket kezelni és megoldani.
A poliamor kapcsolatban persze nem kötelező mindenkinek együtt élni, de nincs is kizárva. A leírtak szerint a hierarchikus poliamoriában van egy fő kapcsolat (primer) és ezen kívül a többi mellékkapcsolat. Az egyenlőségelvű poliamoriában nincs ilyen különbségtétel. (Itt egy kicsit elvesztettem a Moirák fonalát, de nem adom fel…)
De mi van akkor, ha a primer devalválódik szekunderré?
Értem én, hogy frissesség, újdonság, de ha egyre rá tudok unni, négyre, nyolcra már nem lehet? Hol a határ?
És ha egy fedél alatt élnek a poliamor párok utódostul, és mondjuk Géza rászól Lajos gyerekére, Gizi, Lajos porontyának anyuskája meg Gézára, Béla primerje meg Sárika szekunderére? Ott nem akad ki az addig békésen ketyegő poliritmia és a következő felütésre nem lesz kurvanagy balhé?
Nem, persze. Mert itt a házszabály a következő előírásokon alapszik: Szeretet, őszinteség, szabadság és kölcsönös tisztelet.
Oké.
Hangsúlyozom, ha valaki végeláthatatlanul szenved egy megfélemlítő családban, terrorizáló kapcsolatban, bármiben, ha úgy érzi, lépjen ki belőle: egy élete van.
De ez az egy élet tényleg csak napsütés, forró homok és tengernyi jó dolog?
Valóban van egy csomó szokás az életünkben, amit csak az örökösen ismételt, bár kissé megrepedt tradíció tart csak meg. De a többszáz vagy ezer éves kultúrát, hagyományt amelyben felnőttünk, csak úgy le tudjuk vetni, hogy holnaptól majd felveszünk egy másikat?
Azért szerettünk volna szabadok lenni, hogy választhassunk. Most már annyira szabadok vagyunk, hogy választani sem akarunk?
Költői kérdések nyilván, majd mindenki megválaszolja magának, ha akarja.
Vannak, akik úgy tartják, hűséget magadnak fogadsz, nem a másiknak.
Szerintem ez igaz.
Merthogy döntés és következmény mindig van.
Akár egyedül polírozzuk az Ámor-témát, akár heten-nyolcan.
Hát mit mondjak, elgondolkoztatott a cikk. Arról a tipikus értékvitáról van szó, aminek természetesen nincs megoldása. Nincs az igazság egyik félnél sem, hiszen szubjektív igazságok ütköznek. Egy valami biztos. A poliamória az egyik igenis lehetséges megoldás arra a problémára, hogy „Lemondás és szenvedés vagy megcsalás és szenvedés. Az emberek többsége eddig nagyjából ezt a két „megoldást” találta arra az élethelyzetre, amikor tartós kapcsolatban megkíván mást vagy beleszeret másba.” Márpedig ez az élethelyzet nemhogy tipikus, hanem jószerével mindannyiunkkal előfordult már, vagy elő fog fordulni. Ráadásul ez az újszerű megoldás nagyon is illeszkedik a párkapcsolati kultúra fejlődési folyamatába. Kíváncsian figyelem hogyan alakul