Megint meghalt egy nő, akit volt párja ölt meg. Már-már közhelyesen szajkózzuk, de valóban minden hétre jut egy ilyen gyilkosság Magyarországon. Nem mehetünk el mellette szótlanul, mert sosem tudhatjuk, mikor kerülünk hasonló helyzetbe, vagy mikor tapasztaljuk meg, mi zajlik közvetlen környezetünkben. Az olyan szépen éltek-ítéletet lassan már el is felejthetjük, mert túl sokan vannak azok, akik története nem válással végződik, hanem halállal. Vérrel íródik, és ez nem film, ez a mai valóság. A mi utcánk, a mi hazánk és a mi közös kudarcunk.
Még mindig nem értik rengetegen, hogy a családon belüli erőszak nem egy dühös, csalódott férfi magánügye, nem magánéleti konfliktus. Ez egy rendszer, amelyben a hatalom dominál, és köze sincs a szeretethez. A frusztrált fél folyamatosan kontrollálja a másikat, legyen az nő, gyerek vagy idős hozzátartozó. A végén odáig jut, hogy öl, mert megteheti. Nincs korlát, nincs semmi, ami megállítaná, mert a törvények silányak, gyengék és nem képeznek visszatartó erőt, ahogy a társadalmi nyomás sem.
A gyilkosság nem egy pillanatnyi elmezavar ezekben az esetekben, benne van az alkohol, a drog és a tulajdonlás. Benne van a bosszú és a hatalomgyakorlás, amely elmegy a végsőkig. A bácsalmási gyilkosság is ilyen volt a napokban, amikor a támadó megvárta a bokrok között volt élettársát és a fiukat, megszúrta őket, majd magával is végzett. Gyáván, nem vállalva a következményeket. Öt gyerek maradt árván.
A statisztika csak egy szám, és nem változtat semmin. Hazánkban egyre nő a családi bántalmazások száma, és ezek csak a regisztrált esetek. Hány meg hány nő nem mer szólni? Gondoljunk csak arra az asszonyra, aki nemrég feljelentette férjét, de miután hazaért a közös házukba, a férfi agyonverte.
Az áldozatokat nem védi senki, joggal félnek. A hatóságok túlterheltek, a társadalmi érzékenység pedig egyenlő a nullával. Azt kérdezik sokan közömbösen, amit mindig: miért ment oda? Miért maradt? Miért nem szólt senkinek? Válaszolhatunk egyszerűen: mert nem volt rá képes, mert rettegett, mert nem volt hová mennie, vagy épp hiába fordult akárkihez, nem hallgatták meg, nem vették komolyan. Kérdezhetnénk azt is, vajon miért kellett bizonygatnia, hogy fél? Miért nem hitte el neki senki, milyen súlyos a helyzet, hogy tényleg bántják? A bántalmazás gyakran nem látványos, nem jár kék foltokkal, és mégis tragédiába torkollhat. Ez nem magánügy, ez nem az az eset, amikor félre kell fordítanunk a fejünket. Fel kellene már ébrednünk, hogy segíthessünk, mert a baj egyre nagyobb.
A bántalmazott nők nem csak egy ember ellen harcolnak, épp ettől válik nehézzé a dolguk. Az egész rendszer ellen, amely nem tesz semmit… A szégyen se utolsó tényező, nem beszélve a társadalmi ítélkezésről, a kiszolgáltatottságról és az állami passzivitásról. Az se felejtsük el, hogy a nő gyakran a gyerekek biztonsága miatt kénytelen visszamenni, hisz nincs hova mennie. Az anyaotthonok túlzsúfoltak és csak ideiglenes megoldást nyújtanak. Meglehet, hogy nincs pénze ügyvédre, nem hisz már senkiben és semmiben, mert elvették tőle a hitét, az önbizalmát, és nem lát semmiféle kiutat.
A gyerekek ugyanilyen elszenvedői ennek az erőszaknak. Még ha nem is ütik meg, de harag, az üvöltözés, a fenyegetés és a sírások mély nyomot hagynak a lelkükben. Nem egy esetben fordul elő, hogy később a minta alapján ők is bántalmazók vagy áldozatok lesznek. Ezt tanulták otthon, nem ismernek más lehetőséget, hiszen mindig annak részesei voltak, hogy az erősebb uralkodik, és a legtöbb esetben győz is. Bármi áron. Nincs annál nagyon szörnyűség, mint amikor egy szülő a saját gyereke ellen fordul…A bácsalmási esetben is ez történt, és a fiú csodával határos módon megmenekült. Most apa és anya nélkül maradt, és hogy mit visz magával a további életébe, még elgondolni is nehéz.
Azt kérdezzük, mit tehetnénk? Elsősorban azzal tudnánk segíteni, hogy nem nézünk félre, hogy valóban meghallgatjuk azt, aki segítséget kér. Ki kell állnunk a bántalmazott nők mellett, és nem kérdezhetjük tovább cinikusan, hogy miért nem hagyta ott. Mindemellett a törvénykezés, oktatás is jelentős változtatásokra szorul. A támogatás a legfontosabb.
Amíg ezeket nem tesszük meg, nem történik semmi. Amíg egy ország sunnyogva hallgat, addig újabb nők és gyerekek fognak meghalni. Nem szenvedésben, nem családi tragédiában, hanem gyilkosságban.
Jegyezzük meg jól: aki szeret nem bánt, nem aláz meg, nem üt és nem félemlít meg semmilyen módon! Aki szeret, óv és soha nem fordul meg a fejében, hogy tárgyként kezeljen bennünket, mert tudja, milyen a valódi fájdalom, rettegés és sírás.
Kép forrása: Pinterest
