Ahogy felébred, szinte megkönnyebbül. Nem álmodott vele, ami most jó érzéssel tölti el. Szombat van, ki se akar kelni az ágyból, de érkezik egy üzenet, amelyben a barátja emlékezteti, hogy megígérte neki, hogy elmegy egy kiállításmegnyitóra. Igazából menne is maradna is, mert nem ismeri sem a festőt, sem a műveit, viszont nem ülhet mindig a négy fal között arra várva, hogy Kornélia jeleket küldjön. Miközben zuhanyozik, eszébe jut, hogy Balázsnak nem mesélt a lánnyal kapcsolatos dolgairól, mert attól félt, hogy ő is bolondnak nézi. Ő csak egy haver, nem fontos rátukmálnia a kínjait. Amint rázúdul feje búbjára a majdnem hideg víz, kijózanodik, és már-már frissen lép ki a szőnyegre, amelyet ideje lenne már kimosnia, szürke foltok tarkítják.
Úgy dönt, mégis elindul és útközben kávézik valahol. A nyüzsgő tömegben is furcsa szigetként tekint önmagára, vesz egy kávét, és a papírpohárral a kezében leül egy padra nézelődni. A pohár vékony, a kávé égeti a kezét, de nem törődik vele. Az emberek szürkék, unottak és sietnek, mint mindig. Tekintetükben nincs élet, elfelejtettek mosolyogni. Aztán meglátja őt. Nem messze, egy standnál hajol egy könyv fölé. A haja magasra tűzve, tarkóján örvénylik egy tincs. Ezt ismeri, milliószor látta. Ahogy a mozdulatot is, amikor a lány a füle mögé tűri az egyik elszabadult tincset. Kiegyenesedik, és enyhén oldalra fordul. Kornélia az, semmi kétség.
Attila dermedten ül tovább, nem bír mozdulni és hagyja, hogy a nő elvegyüljön a tömegben. Mire magához tér, el is tűnik. Megrázza magát, felpattan és utána indul, de nem látja, merre is ment pontosan. A nő gyors, hátra se néz, mintha nem keresne senkit, ahogy ő, és már el is vesztette, sóhajt fel dühösen. Nem, nem ő volt, mondja félhangosan, csak valaki, akire nagyon hasonlított. Miért nem merte megszólítani? Miért hagyta, hogy felszívódjon?
Lehajtja a fejét, és legszívesebben a falhoz vágná a poharat, amikor észreveszi, hogy a szemközti könyvesbolt ajtaján kilép a nő. Megáll egy pillanatra, rápillant Attilára, de semmi különös nincs a tekintetében. Nem ismeri fel. Érzelmek nélkül balra fordul és a belváros felé veszi útját. A férfi nézi, ahogy távolodik és nem érti, miért volt üres a tekintete. Ki hitette el vele, hogy nem ismerik egymást? Vagy elfelejtette, mert el akarta felejteni? Szíve összerándul, majd futni kezd, de olyan hévvel, hogy beleütközik másokba, akik méltatlankodva kikerülik és cifrát szólnak utána. Elkésett. Ekkor villan fel előtte, hogy könyvek voltak a kezében. Támad egy ötlete. Hátha a könyvesboltos ismeri, és segíteni tud neki. Ennek minimális az esélye, de megéri próbálkozni. Visszaballag, kávéja kihűlt, homlokán gyöngyözik a verejték, amikor belép az üzletbe. Egyszerű, takaros kis bolt, amolyan antikvárium-féle. Jobb oldalt új könyvek sorakoznak a polcokon, és illatuk vegyül a bal oldali nyirkos dohszaggal.
– Jó napot! – kezdi tétován. – Emlékszik az előbbi barna kabátos hölgyre?
Az eladó felpillant a szemüvege alól, végigméri és nem válaszol.
– Pár perce jár itt! Csinos, két könyvet is vett, vagy nem tudom hányat…– Hangja elakad, mert érzi, hogy nem jó úton jár.
– Maga a barátja vagy rokona? – kérdi óvatosan a másik, látszik rajta, hogy nem akar belekeveredni semmibe.
– Olyasmi. Nem tudja véletlenül a nevét?
– Nem azt mondta, hogy a rokona? – Érezhető gyanakvással szemléli Attilát, aki a homlokát törölgeti, és úgy érzi, menten megbolondul, nemcsak képletesen.
– Vagyis nem…Nézze, nehéz ezt elmagyaráznom…Ismertem valaha, de elveszítettem, és nem tudom, hogyan, de meg akarom találni. Segítsen nekem, kérem!
– Sajnálom, de nem tudok. Nem ismerem minden vevőmet, a kisasszonyra biztosan emlékeznék, mert különleges arca volt. Biztosan nem jár itt eddig. Sok sikert a megtalálásához!
Attila elfordul, kis híján elsírja magát. Kornélia kétszer is ott volt ma előtte, és ő kétszer elszalasztotta. Most pedig ebben a lehetetlen üzletben próbálják lerázni anélkül, hogy tudnának róla valamit.
– Köszönöm! – mondja csüggedten, és elindul kifelé.
– Várjon! Eszembe jutott valami. A lány megjegyezte, hogy azért szereti Austent, mert nőalakjai okosak és merészek. Mintha azt is mondta volna, hogy van neki egy eredeti kötete az írónőtől… Ha ez segít.
Attila arca felragyog. Igen, sokat, kiáltja. Kornélia is rajongott a Büszkeség és balítéletért és az Emmáért. Mindig azt mondta ezekről a könyvekről, hogy ha képes lenne időutazásra, akkor biztosan Bath-ba menne akkor, amikor íródtak. Már nem kételkedik, őt látta, ha felismerte, ha nem. Kitámolyog, lerogy a közeli padra, ahol egy idős nő undorító galambokat etet és felnevet. Már tudja, hogy nem őrült meg, és a lány biztosan a városban van. Legközelebb nem fogja elszalasztani. Ettől megnyugszik és mellkasában csökken a nyomás.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
