„Henri Matisse a modern festészet történetében Cézanne után és Picasso előtt a legnagyobb hatású festő volt. Jogi diplomát szerzett. Egy gyomorműtét (1890) után kezdett el festeni és festészetet tanulni. 1903-ban részt vett az első Őszi Szalonon, képeivel gyakran felháborodást keltve. 1912-ben Morozov, orosz műgyűjtő vásárolt tőle először. Morozovnak és Scsukinnak hála Moszkvában, a Puskin Múzeumban ma 48 Matisse-festmény látható.” (Wikipédia)
Egy egész festészeti mozgalom, a fauvizmus, a perspektívák megváltoztatása és a papírkollázs technika is a nevéhez fűződik. 84 évesen, 1954-ben halt meg Nizzában.
És itt jön a képbe, amit szeretnék elmesélni. Nizzában egy festői elhelyezkedésű temetőben nyugvó művésznél tettem látogatást a napokban. Olyan temető ez, amelyre azt mondaná a földi halandó, hogy ha már el kell menni, akkor ilyen helyen nyugodna békésen a földi lét után. Gyönyörű fák, köztük olívák is, keskeny utak, csodás templom a közelben és az egyik fa tövében található a francia festő sírja. Az egyszerű, téglatest alakú sír tele van apró kövekkel, amit a látogatók hoznak, adózva az emlékének. Tiszteletük és szeretetük és tiszteletük jeléül azonban a hatalmas sírkőre nemcsak kavicsokat tesznek, hanem apró gipszből készült angyalkákat is. Ez még nem is lenne szokatlan, de a cukorkák, amelyek színesek, átlátszó papírban bújnak meg a kavicsok közt, szívmelengetőek. Egyes kavicsokon üzenet áll. Rövid, tömör, mosolygós emojikkal.
Mégis, ami engem legjobban megfog, az a gyerekkarkötők látványa. A piros, sárga cukorkák és csokik tövében két, vékony fonalból fonott karkötő is hever, és ez szívmelengető. Olyanok, amilyeneket egy kisiskolás csinál, és nagyon boldoggá teszi, hogyha valaki hajlandó viselni őket.
Állok, nézem, és közben az jár a fejemben, hogy Matisse semmiképpen nem halt meg, mert még mindig van, akinek a szívében úgy él, hogy tudja, ajándékot kell hoznia neki. Egy gyerekkéz megfon egy vékonyka karkötőt és ott akarja hagyni neki…Vajon ki lehet az, aki még mindig ekkora szeretettel és tisztelettel gondol rá?
Milyen csodálatos tudni, hogy Matisse élt, alkotott, szeretett és őt is szerették annyira, hogy most Nizzában járva megkeresik a sírját, pedig a város nagyon szép, a tenger fenséges, és bátran mondhatná az egyszerű turista, hogy esze ágában sincs temetőkbe szaladgálni és mégis.
Hirtelen könnyes lesz a szemem (nem a meghatottságtól, á, semmiképp, talán a por vagy a friss tengeri levegő teheti…), és megtelik a szívem örömmel. Mert ott lehetek, mert láthatom ezt a kis csodát, hogy Matisse-ra emlékezhetek, pedig sose voltam rajongója. Most azonban azt gondolom, bizonyára olyan ember lehetett, aki nem ment el nyomtalanul, és nemcsak a képtárakban csodálják műveit, hanem emlékeznek rá, mint apára, férjre, barátra, esetleg nagypapára. Jó érzés jár át, és ez elkísér hosszan, ahogy elhagyom a temetőt, ami nem borzaszt el, és nem késztet menekülésre, mint más sírkertek sok esetben…
Kép forrása: Pinterest
