Albert egyre jobban gyűlölte a bátyját, és legszívesebben elhagyta volna a várost, amihez nem kötötte semmi. Már nem volt ereje a vagyon után futni, mert úgy érezte, a régi mese kifolyt a kezeik közül, és nem volt igaz belőle egy szó sem. A mesék rejtett kincsei nevetségesnek tűntek, ahogy minden kódfejtés is, amit a mozikban megszokott az ember. Sokszor eszébe jutott, hogy mennyire nem jó ember, mert hagyta magát befolyásolni, mohósága pedig rányomta a bélyegét egész életére. És mire vitte? Még azt a szerencsétlen lányt is bajba keverte, pedig karácsony előtt egy nappal hagyhatta volna, hogy élje a saját életét, ehelyett hol menekült, hol meg bujkált. Azt viszont el kellett ismernie, hogy végtelenül bátor és elszánt. Ezt akkor tapasztalta meg főképpen, amikor látta eltűnni az irodaépületben, majd abban a fura házban. Végképp nem értette, mi keresnivalója van ott, de abban biztos volt, hogy szándékosan ment oda. Messziről leste, ahogy megtalálja a kulcsot. A parányi ablakon át leste, ahogy kutat, majd döbbenten fedez fel valamit, amiről fogalma sem volt, hogy micsoda.
Még akkor se avatkozott be, amikor az a nagydarab fickó felnyalábolja és beteszi a kocsijába, mert látni akarta, hová viszi. Nem tartott tőle, egy fegyver mindig volt nála, és eszébe se jutott, hogy ne használja, ha szüksége lenne rá. Az első valódi döbbenet akkor érte, amikor az autó a régiségbolt közelében állt meg, és a férfi kiemelte Sárát. Úgy intézte, hogy ájultnak tűnjön vagy részegnek, mindegy volt, az emberek semmivel és senkivel nem törődtek, aki elhaladt mellettük. A nyirkos idő, amely nem hozta meg a karácsony békéjét, még nem töltötte el nyugalommal a szívüket. Talán nem is fogja, gondolta keserűen. Neki sose volt szép ünnepe, náluk a család minden tagja emberemlékezet óta gyűlölte a másikat. Anyja az apját, ő a fivérét és fordítva, ahogy szülei őket, akik nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Félix gonosz és aljas ember lett, de gyenge, ő pedig sosem volt erős vagy kitartó, inkább csak megfelelni vágyott. Legfőképp apjának, de anyjának is, aki lányt szeretett volna helyette, és emiatt mellőzte.
Amikor látta, hogy nyílik az ajtó, nem volt nehéz lekövetnie a kódot, mert csak három számból állt. Olyan puhán és halkan osont be a lányt cipelő alak után, hogy még az ajtó csapódása sem keltett zajt, ugyanis lábával lassította. A másik fickónak fel se tűnt. Albert zsebébe nyúlt, sejtette, hogy nemsokára használnia kell a fegyverét. Megállt a lépcsők tetején, és várt. Amikor meghallotta, hogy más is van odalent, biztos volt benne, hogy eljutott a megoldásig, amit napok óta keresett. Nem Sára az, aki tudja, hol van a szüleik vagyona, ami hátra maradt, hanem az öreg, hiszen ő vezette el a lányt is fura módon a célig.
– Rendben, kishölgy! Akkor elmondom, mi lesz! – hallotta meg újfent a reszelős hangot.
Mielőtt azonban bármit is léphetett volna, hogy közbeavatkozzon, elindult valaki felfelé. A takarásból leste az őrt, és kilépve a váratlanság erejével vágta fejbe, de úgy hogy hang nélkül zuhanjon a földre. Finoman leengedte a fekete padlóra és elmosolyodott. A fegyver, az fegyver, nyugtázta. Már csak a vénember volt hátra.
– Mire jó, ha megöl engem? – kérdezte a lány riadtan. – Higgye el, nem úszhatja meg. Ha máshol nem, Isten előtt el kell számolnia a tetteivel.
– Ó, el is fogok, csak az kicsit odébb van. No, álljon fel, vár magára is egy láda, aztán a többit tudja! – Az öreg felnevetett, mintha egy jó viccet mondott volna. Sára összekötözött kézzel feltápászkodott, és azon morfondírozott, hogy talán a lábát még használhatja, vagy fejjel nekimehet a szörnyetegnek, akiről senki az égadta világon nem sejthette, hogy maga a Gonosz. Egyetlen pillanat elég volt neki, hogy teljes testével nekirohanjon és meglökje, de a másik nem esett el, hanem hirtelen megmarkolta a haját, és lerántotta a földre.
– Annyira tudtam, hogy nem fogja feladni! Pontosan olyan, mint a nagyanyja, aki egy nyomorult szajha volt, persze bárki kellett neki, csak én nem. Pedig mindent megadtam volna, látja, mi lett belőlem.
– Igen, az ördög! – suttogta a lány.
– Ugyan, ugyan! Ne túlozzon! Vannak nálam ezerszer rosszabbak is, de ezen kiskegyednek nem kell gondolkodnia, mert a titkomat magával viheti a sírba. Ide aztán nem jön senki, hogy keresse, és a halálom után, ha egyszer kirámolják a pincét, jó kis meglepetést okoz majd akárkinek, ha meglátják a csontjait! – Azzal felkacagott és hajánál fogva felrántotta Sárát a földről.
– Elég legyen! Engedje el! – ordított fel Albert. Az öreg szeme kikerekedett a csodálkozástól.
– Nocsak! Egy megmentő! Maga mit akar itt? Ideje a bátyja mellé kerülnie! – Mielőtt Albert egy szót is szólhatott volna, odakintről behallatszott a közelgő rendőrautó vijjogó szirénájának hangja.
Sára elgyötörten Albertre pillantott, és nem hitte volna, hogy egyszer még örülni fog neki. Látta, a félhomályban, hogy fegyvert szorongat a markában, és ettől még jobban megijedt.
– Ha nem engedi el, magába eresztek egyet! – hangzott a vészjósló válasz.
– Persze, ahogy az apja másokba, nemdebár? Az ő fia, és a nagyapja sem volt más, csak egy ócska tolvaj, aki azt hitte, mindenki felett rendelkezhet a vagyonával.
Albert ekkor a plafonba lőtt. Arca megkeményedett, és látszott, hogy másodszorra nem fogja hagyni, hogy az öreg elterelje a figyelmét holmi gyalázkodással.
– Jól van! Vigye csak, de aztán ne csodálkozzon, ha kiderül, hogy a lány egy kígyó! – azzal úgy lökte el, hogy Sára Albertnek essen, miközben ő megpróbált elfutni mellettük. A terv nevetséges volt, hiszen sem ereje, sem kora nem engedte már a futkorászást, és Albert is épp csak meginogott.
– Hová, hová? – mordult fel. – Maga itt marad, mi pedig hívjunk a rendőrséget, hogy kicsit elbeszélgessenek egy gyilkossal.
– Meg fog fizetni a bűneiért! – kiáltott fel Sára. Szeme szikrát hányt, de kis híján elájult, annyira félt.
– Ahogy eddig – hangzott a gúnyos válasz, és előrántotta pisztolyát, de mielőtt lőhetett volna, hogy Albert is leadott egy lövést, ami hatalmasat szólt. Sára sikított, és futni kezdett felfelé.
– Megölted? – lihegte odafent a bolt kellős közepén.
– Dehogy! A lábára céloztam, túléli. Bánod?
– Nem, én nem vagyok bosszúálló, bár megérdemelte volna, hogy odalent rohadjon, ahogy a nagymamám.
– Zárjam be, ezt akarod mondani? Hagyjuk itt és menjünk?
Sára megrázta a fejét.
– Senki halálát nem kívánom. De hol vannak már a rendőrök?
– Nem hiszem, hogy ilyen hamar ideérnének…Főleg, hogy nem is hívta őket senki.
– De hát azt mondta…
– Láttam, hogy nincs nála telefon…A sziréna véletlen volt.
A lány elmosolyodott. A férfira nézett, aki nemrég még nagyon tetszett neki, akiről azt hitte, egy filmsztár mása, de már tudta, hogy semmi köze hozzá.
– Menjünk innen, és hívjunk mentőt! Én már nem akarok több bajt! – suttogta. – Semmi mást nem akarok, csak visszakapni a nyugodt, semmitmondó életemet…
– Valóban? Nem kalandra vágytál, ahogy minden író? – nevetett fel Albert, és bár még mindig jóképű volt, a lány nem gondolt rá másképpen, mint megmentőjére. Hol volt már akkor a kezdeti láng, ami majdnem fellobbant?
Csendesen léptek ki az utcára, és már alig hallották az érkező mentő hangját. Albert nem nyúlt a lány keze után, Sára nem várt tőle támaszt. Fájt a szíve, fájt a lelke, és csak arra vágyott, hogy egy meleg zuhany után ágyba kerüljön. Úgy érezte, nem képes gondolkodni, nem akar azon rágódni, amit tud, amit tapasztalt, de mielőtt gondolata végére ért volna, Albert megszólalt:
– A rendőrségre kell mennünk! Ha nem tesszük, eltüntetik a nyomokat és az a féreg megússza… Mit találtál egyébként a kis házban?
– Választ a kérdéseimre. A nagyanyámat, és nem kincset, ha azt hitted volna.
– Nem hittem semmit. Hogy érted azt, hogy a nagyanyádat?
– Úgy, ahogy mondom. A ládába volt zárva odabent, ott fulladt meg, mert nem viszonozta egy taknyos kölyök érzelmeit, akinek a fenekén még ott volt a tojáshéj.
A férfi hallgatott. Tudta, hogy a rendőrség millió kérdést tesz majd fel neki, de nem érdekelte. Végtelenül sajnálta Sárát, és úgy érezte, bármit megtenne azért, hogy kitörölje fejéből azokat a rossz emlékeket, amik vele kapcsolatosak. De azokhoz nem kis idő kellett volna, talán a végtelen.
– Itt a kocsim, essünk túl az egészen! – felelte.
– Nem mehetnénk inkább haza? Fáradt vagyok…
– Nem…Most pontot kell tenni a történet végére.
Sára felsóhajtott. Albertnek igaza volt. Pontot oda, ahol eddig vessző volt. Nem hármat, hanem csak egyet, hogy a vég valóban vég legyen. Szó nélkül beszállt az autóba, és hagyta, hogy elinduljon vele a legközelebbi őrsre, ahol hosszú éjszaka várt rá, ebben biztos volt.
Vége
Kép forrása: Pinterest
