A japán harcosréteg (bushi) nőtagjai már a késő Heian-Kamakura-kor óta kaptak fegyveres kiképzést. Elsősorban családjukat és otthonukat kellett megvédeniük. Legjellemzőbb fegyverük a naginata (pengés lándzsa) volt, de használtak rövid tőröket és íjakat is. A harcos nők nem kitalált alakok, csak a férfiközpontú történetírás idővel háttérbe szorította őket és lassan feledésbe merültek.
A bushi családok hölgytagjai viszonylag magas státusszal rendelkeztek a középkorban: örökölhettek, fegyvert foghattak és kezelhették a birokok ügyeit. A békésebb Edo-korban (1603-1868) a nők fegyveres gyakorlata főleg az önvédelemre korlátozódott, miközben szűkebb női szerepük korlátozódott. A 18. századi illem-és erkölcstan könyvekben már engedelmességet, házi erényeket követelnek tőlük, és ezáltal azt is, hogy a harcos nő szerepe háttérbe szoruljon.
A leghíresebb női szamurájok:
Tomoe Gozen – A kollektív japán emlékezetben páncélos lovasharcosként él a 12. században. Férfiakkal azonos bátorsággal küzdött, személyének valódisága vitatott.
Hangaku Gozen – A 13. századi Kennin lázadásban tűnt ki páratlan női harcosként, történetét korabeli krónikákban is lejegyezték.
Hōjō Masako– Ő nem a kardjával, hanem politikai zsenialitásával tűnt ki. Minamoto no Jorimoto feleségeként, majd özvegyeként a Kamakura-sógunátus tényleges irányítója volt. A hatalomgyakorlás női arcát testesített meg abban a korban, amelyben a nők igen kis százaléka rendelkezhetett egyéni hanggal és véleménnyel.
Nagano Takeko – Önszerveződő női csapattal segítette a hadsereget, amely nem engedte be hivatalosan a nőket. Hősi halált halt, fejét nővére vitte magával, hogy ne válhasson trófeává. Aizu városa ma is felvonulással is hatalmas ünnepséggel emlékezik meg mindkettőjükről.
A korabeli és a későbbi társadalmak is ambivalensen gondolnak a nő szamurájokra, mert bár csodálták őket, elismerték bátorságukat, idővel igyekeztek eltörölni őket a történelem le nem írt lapjairól.
1873-ban született meg a sorkatonasági törvény, amely már kimondta, hogy kifejezetten csak férfiak alkothatják az állami haderőt Japánban, így felszámolásra került fokozatosan a szamurájok osztálya és vele együtt a nők fegyveres szerepe is.
A női harcosok öröksége ma is él a régi iskolák, a koryü naginata-hagyományaiban és a helyi emlékezetben, múzeumi anyagokban. A modern történetírás és ismeretterjesztés az utóbbi években már tudatosan törekszik arra, hogy „visszaírja” őket tisztázva legendás szerepüket és elkülönítve őket a legendáktól. Kimondja, hogy a nők nem csak „vendégek” voltak a szamurájvilágban, ahogy sokáig próbálták elhitetni az emberekkel, hanem olyan harcosok, akiknek bátorsága, kitartása példaértékű az utókor számára.
Kép forrása: Pinterest
