Egy esküvő mindig gyönyörű, mert nem szól semmiről, csak a külsőségekről, gondolta Anna. A szép ruha varázsa olyan, mintha a násznép képtelen lenne átlátni a függönyön, amit elhúznak a szemük előtt. Hazug, csábító, mint egy kóbor szerető, aki csak azért akad az ember útjába, hogy ideig-óráig feldobja, majd bevágja a sarokba, hogy ott zokogjon órákon át. A virágok illata bódító, különösen a fehér liliomé, amit mindig gyűlölt, és hiába kért helyette kálát, anyja szerint az sznob és drága. Bezzeg a fullasztó liliom a gyilkos mérgével, amely betöltötte a kicsi öltözőt, ahol végre egyedül maradhatott a délelőtt folyamán először.
Úgy érezte, nem sok választja az ájulástól, és ettől a gondolattól menten jobban érezte magát. Maga előtt látta a belépő rémült arcát, aki sikoltva hajol le hozzá, hiszen a menyasszonyok nem szoktak a földön heverni, kivéve a rossz mexikói szappanoperákban, amelyek egy gyilkossággal kezdődnek. Heverne elterülve, fejét a hideg kőre nyomná, és nem szólna egy szót sem, hiába kérdeznék, mi történt.
De nem ájult el, az ablakon beáramlott a könnyű tavaszi szél, és Annának boldognak kellett volna lennie, de nem volt az. Ara-para, mondogatta mantrázva, mégse nyugodott meg. Feleségül menni valakihez, akit az ember csak fél szívvel szeret, nem sugallt kellemes jövőt. Péter, a rokonszenves, Péter a türelmes és Péter, az idegesítő valahol a házban várta, hogy láthassa, de ő beleborzongott a gondolatba, hogy neki adja a fele-ségét. Fele önmagát, hiszen így lehetnek majd eggyé, magyarázta a pap, akinek szája sarkában volt egy szemölcs, vagy anyajegy, Anna nem tudta eldönteni, mert nem merte azt bámulni folyamatosan, mégse tudta levenni róla a szemét. Péter szeme felcsillant, amikor ezeket a szavakat hallotta, mintha épp a karácsonyi ajándékot hozó angyal suhant volna el előtte. Náluk nem a Jézuska pakolta te a fa alját, hanem a szárnyas angyalok, akik még csókot is leheltek a homlokára. Így mesélte nevetve, de ő ezt már akkor is kínosnak érezte.
Nem mehet hozzá, mert a fiú birtokba akarja venni, azt hiszi, akkor valóban az övé lesz, de Anna nem akart másé lenni, ő önmaga akart maradni, a nevével és történeteivel együtt, hogy senkinek se jusson eszébe azt kérdezni egykor, hogy ha tudtad, miért mondtál igent? Azért, mert kevésbé fájdalmas, mint nemet. A nem haraggal és vádaskodással jár, nem beszélve a szemrehányásról, a minősítésről, a te azt hiszed, hogy érted majd eljön a walesi herceg-mondatokkal, ahogy anyjától hallotta jó néhányszor. Nős, ha nem tudnád, és más hercegek pedig nincsenek a közelben, úgyhogy szálljál már le a magas lóról, édes lányom, tette hozzá az apja, amikor szóba került, hogy megkérik a kezét, de ő hezitált.
Az elmúlt félév maga volt az élő idegesség, ami vegyült a szokásos rohanással és türelmetlenséggel, mintha szülei eldöntötték volna, hogy mindenképp megszabadulnak tőle. Péter, az idegesítő naponta megkérdezte, hogy keresett-e ruhát, és tényleg zárva volt-e az üzlet, ahová próbálni mentek. Nem hazudott, valóban nem jutottak be, de a városban volt még vagy egy féltucat szalon, ahol kismillió ruha várta készen, hogy beleugorjon és hagyja, hogy arca égi fényben ragyogja majdan az igent.
Bólogatott és képtelen volt elmondani az igazat, miután igent rebegett pár héttel ezelőtt azon a vacsorán, ahol az egész család jelen volt, és úgy néztek rá, mint az elítéltre, aki nem könyörög kegyelemért. Sose értette ezt a nézést, mert nem volt se csúnya, se buta, mégis mindenki azt akarta elhitetni vele, hogy a házasság féktelen öröm és biztonság, miközben anyja testvére lehajtott fejjel ült az asztalnál, mert nem volt titok, hogy részeges férje többször megütötte. A szomszédból rendre áthallatszódott az ordítozás, amelyben büdös kurvának nevezték a rövid szoknyában munkában siető középkorú nőt, és anyja sem volt boldog. Mindenki hallgatott erről, ami azt jelentette, hogy kollektív hazugságra szövetkeztek, ahogy a felnőttek a húsvéti nyúl meg a Mikulás esetében. Apja se óvta meg, ő aztán képtelen volt mást gondolni, mint azt, hogy egy nő helye a férfi mellett van jó esetben, de ha nem is mellette, akkor a konyhában és a kertben mindenképp. Ezt vallotta, és hazudni nem tudott.
Pétert szerették, mert tisztelettudó és gyakran tenyérbemászó volt a hízelgésével. Ő is bevette azokat a mondatokat, amelyekkel szisztematikusan behálózta, és elhitette vele, hogy különleges. De ha nem az, akkor majd az lesz, ha elkészülnek a festményei, és jön valaki, aki felfedezi őt, miközben épp a rakott kelt készíti a konyhában virágos köténnyel a nyakában.
Anna szégyellte magát. Azért, mert más volt, mint, amit elvártak tőle. Más, mint a családja. Álmait azért nyomta el, mert semmit sem akart annyira, csak hogy öccse mellett őt is szeressék. Jól és jobban, mint ahogy tehetik. De szülei nem tudtak erőszakot tenni magukon. Inkább odavetették egy jóravaló srácnak, törődjön és szenvedjen ő vele, nekik nem kell a festőke, ahogy apja nevezte egyszer.
A festőke, aki még egy képet se adott el, tudta, hogy nem fogják érteni és kedvelni a munkáit, de próbálkozott. Egyre több vörössel és sárgával kiáltozott a figyelemért, mire Péter megjegyezte, hogy képei mintha lángolnának a sivatagi homokviharban. Igazat adott neki, mégis elsírta magát. A fiú azt gondolhatta, hogy a meghatottságtól, mert amikor átölelte, azt suttogta, hogy ne féljen, majd jön valaki, akinek épp ilyenekre lesz szüksége. Nem azt mondta, hogy lesz, akinek tetszenek majd, hanem leminősítette a jövendő vásárló ízlését, gondolva, vigasznak ez sem utolsó.
Anna ellökte magától és kifutott a műteremből, ami nem volt más, mint egy sufni mesterséges fénnyel, és sokáig zokogott a kert végében a padon, ahol a bokrok mögött elbújhatott, mint kiskorában. A fiú nem ment utána, nem értette, így megnyugtatni se tudta. Pár órával később Anna a kék után nyúlt, és a tűz után a fagy jelent meg vásznain. Fényesen és keményen.
A törtfehér ruha a szekrényen lógott. Pillantása ízekre szedte, úgy, ahogy eddig sosem. Nem illett hozzá, mégis beleegyezett, mert a barátnői visongtak, anyja vigyorgott, mint aki bepálinkázott egy meleg nyári napon, neki meg fájt a feje, és be akarta fejezni a próbát, ami órák óta tartott. Gyűlölte, hogy a ruhának nincs válla, hogy a dereka vastag benne és a gyöngyöket is legszívesebben levágta volna róla.
Csak aaz egyszer volt rajta, azóta se, mert az ember nem próbálgatja otthon a ruhát napokig, magyarázta az anyja. Nem, ez a ruha nem esküvőre készült, hanem menekülésre. Arra, hogy megértse, nem hozzá való, és ő nem Péterhez, még akkor se, ha odakint terítik a liliomos asztalokat. A feje egyre jobban lüktetett, mégis hálát adott a sorsnak ezért a pár percért, amelyen dönthetett. A nem már túl volt a vajúdáson, kétperces fájássá erősödött, és megszületni készült. Természetesen akart a világra jönni, minden császározás nélkül.
Amikor anyja benyitott, egy pillanatra meghökkent, de nem aggódott. Minden a terv szerint haladt, csak épp Anna akarata állta útját, amit nem sejtett. Büszke volt és konok, nem hagyhatta a szégyent, amely rájuk ragadt volna, ha egy huszonéves ül tovább a nyakukon. Egy lány, aki azt hiszi, letérhet a kitaposott útról.
Amikor meglátta a szemét, már biztos volt benne, hogy tesz még egy próbát. Mielőtt szólásra nyitotta volna erősen rúzsozott száját, Anna felállt, megrázta a fejét, és a szemébe nézett. Kétsége sem volt már. Felemelte a kezét és teljes erőből arcon vágta. Anna enyhén megtántorodott. Nem sírt. Arca üres maradt. Egyik felén tűz égett, a másikon fagyvirágok nyíltak. Alsóneműben és papucsban rohant ki a szobából, és csak odakint mert nevetni. Égett a bőre, de nem érdekelte. Szíve épp olvadásnak indult.
Kép forrása: Pinterest
