1956-ban a magyar nép felemelte a fejét. Egy kis ország, amelyet addig a világhatalmak közönyösen figyeltek, megmutatta, hogy a méltóságot nem lehet kiölni egy nemzetből. Budapest utcáin fiatalok, öregek, munkások és egyszerű polgárok együtt mondták ki: Elég volt!
A forradalom nem csupán politikai esemény volt, hanem a szabadság iránti mély és közös vágy, amely mindig jelen van egy nemzet életében. Különösen akkor, ha külső elnyomásban van része, de a belső is ugyanennyire nyomasztó és borzalmas. Az emberek szíve egyszerre dobbant meg, és ha azt hinnénk, hogy ezek csak nagy szavak, akkor jusson eszünkbe, hogy azonnal ledöntötték a zsarnokság jelképeit, és a remény fellobbant szívükben a harc és a füst közepette. Nemcsak szavakkal álltak ki magukért, hanem fegyverekkel bátorsággal vagy néma tiltakozással is.
A világ nem tudott mit kezdeni a magyar nép bátorságával, segíteni se igyekezett különösebben, de meghajolt, mert mindenki tudta, hogy a szabadságért akkor is muszáj harcolni, amikor hatalmas a túlerő. Az országot eladni és feladni nem lehet, mert egy ezeréves nemzet nem ezt érdemli.
A pesti srácok, az ismeretlen katonák, az otthonukat védő asszonyok és a börtönbe zárt politikai elítéltek mind azt üzenték, hogy a magyar lélek nem hajlik meg. Ma, amikor rájuk emlékezünk, előttünk tisztelgünk, nemcsak fájdalmat érzünk, hanem büszkeséget is. A vérbe fojtott forradalom nem volt hiábavaló: megmutatta, hogy a szabadság a legnagyobb érték, a legszebb ajándék, amit egy ország kaphat, még akkor is, ha elveszik tőle az oroszok.
A hősök hallhatatlanok, mondjuk, de gondoljunk rájuk igaz szívvel, mert akik ott haltak meg a főváros utcáin, azoknak már nem jutott semmi abból, amire vágytak. Utánuk édesanyák, feleségek, férjek és gyerekek sírtak, és várták a megtorlást, vagy hagyták el az országot. Az igaz ügyet vérbe fojtották, de meggyilkolni nem tudták.
Így van ez a 21. században is, amikor mások, más módszerekkel próbálják eltiporni a népek szabadságát. A szabadság alapvető jog. Élni, szeretni, alkotni lehet általa, és sosem felejthetjük el, hogy a lélek, egy nemzet lelke csak akkor emelkedhet fel, ha kiszabadul az elnyomás alól. Amíg a rabság tart, addig csak sérült üzenetek szállnak az éterbe és várják, hogy egy nép büszkén kihúzza magát, és azt mondja újra: Elég volt. Elég a hazugságból, a megfélemlítésből, az árulásból és elég abból, hogy a hazánk másé.
Ezen a napon ne feledkezzünk meg azokról a fiúkról, lányokról, akik elindították a harcot, mert nélkülük mi se lehetnénk azok, akik vagyunk.
1956 hőseire emlékezzünk ma ezzel a csodálatos verssel:
Bereményi Géza
Corvin-köziek
Nem gondoltam, hogy életemben
még eszembe jut,
tisztán látom olykor mégis a szomszéd
nagyfiút,
szombat este jött ivás után,
s félrehúzott: van egy balladám.
Nem gondoltam, hogy életemben
még eszembe jut,
mégis hallom bort susogva a szomszéd
nagyfiút,
azt susogja: Corvin köziek,
s félrenéz, a lakók közül melyik hallja meg.
A Corvin közben összegyűltek rég a nagyfiúk,
fegyvert fogtak egy-kétszázan,
nem volt más kiút,
ők voltak a Corvin köziek,
s félrenézett, hogy ki hallja meg.
Fegyvert fogtak, régen egyszer mind
a nagyfiúk,
s összegyűltek Corvin közben,
nem volt más kiút,
árvák voltak, úgy, mint te meg én,
senkik voltak, úgy, mint te meg én.
Ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak,
ők voltak, ők voltak, Ők,
tűzben és rongyokban, árván és boldogan,
névtelen,
kénytelen Istenszem előtt.
Rongy az élet, csak azt tudták,
s nincsen más kiút,
csak összegyűlni Corvin közbe,
s lenni nagyfiúk.
Isten szeme rajtuk épp megállt,
fegyvert fogtak, kezdeni a bált.
Rátámadtak Corvin-közre tankok, fegyverek,
– úgy súgta a szomszéd fiú, más ne hallja meg –
rájuk támadt az egész világ,
árvák itt nem kezdhetik a bált.
Isten szeme mivel éppen rajtuk megakadt,
visszalőttek s meggyújtották mind a tankokat.
Ruszki árvák égtek fáklyaként,
rongyok ők is: megtudták a tényt.
Corvin közben énekeltek mind a nagyfiúk.
Isten szeme rájuk akad, aztán tovafut,
másutt keres rongylángra valót,
máshol gyújtja embert és a szót.
Újabb tankok jöttek – súgta szomszéd
nagyfiú, lőtt árvára újabb árva, folyt a háború,
és a világ sose tudja meg,
kik voltak a Corvin-köziek.
Mert ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak,
ők voltak, ők voltak, Ők,
tűzben és rongyokban, árván és boldogan,
névtelen, kénytelen Istenszem előtt.
Éppen Isten szeme előtt felbukkantak ők,
lángragyújtva rájuk nézett, lángjuk egyre nőtt,
meghaltak és egy se tudja meg,
kik voltak a Corvin-köziek.
Szombat este fülbe súgta ezt a balladát,
szomszéd fiú s eltántorgott és így szólt anyánk:
rongyos ember mind rosszat tanít,
gyertek enni most szokás szerint.
Rongyok égnek, lángjuk égig csap és lezuhan,
– ezt a képet látom ismét, szombat este van,
rongyos Isten, öreg rongyszedő,
Corvin köz, te árva temető,
rongyos Isten, öreg rongyszedő,
Corvin köz, te árva temető.
Ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak,
ők voltak, ők voltak, Ők,
tűzben és rongyokban, árván és boldogan,
névtelen,
kénytelen Istenszem előtt.
Kép forrása: Pinterest
