Milla azt se tudta, hogy nevessen vagy sírjon, amikor megjelent nagyapja testvére. Mindenesetre tanulmány is kerekedhetett volna abból, hogyan reagál egy család egy olyan asszony érkezésére, akit nem szívlel. Mindenkiben ott volt a kérdés: mit akar valójában és miért? Ugyanis volt elég pénze, nem szerette az országot, és már nem volt fiatal egy újabb csatározáshoz. Ezt azonban kizárólag Anasztázia tudta, és az a férfi, aki vele jött. Egy másik kocsiban. Nem lehetett több harmincötnél, és az sem zavarta, hogy senki nem mutatta be. Megszokta. Egész életében rejtegették, és most hogy Anasztázia úgy tett, mintha ott se lenne, már fel se tűnt neki. Milla a lépcsőfordulóból figyelte, amint anyja közelebb lép hozzá, és megkérdezi, kicsoda.
– Családtag! – hangzott a válasz, mire Arabella elsápadt. Náluk hagyomány, hogy fiatalításhoz biodíszletet használnak, futott át a fején, de nem mondta ki, mire gondol.
– Anasztázia elfeledkezett arról, hogy ezt közölje! -mondta gőgösen. – Miért is tenné? Rendben, akkor a lakosztálya mellé szállásoljuk el. – Intett a visszaérkező szobalánynak, akinek kikerekedett a szeme, amikor meglátta a szálegyenes, kékszemű, kifejezetten jóképű fiút.
A biodíszlet nem mondta meg a nevét, csak felkapta a bőröndjét, majd elindult az idegen ház lépcsőjén. Milla szerette volna tudni, mi jár a fejében, mert arca rezzenéstelen maradt. Mielőtt azonban egy szót is szólhatott volna anyjához, újabb „vendégek” érkeztek. Két enyhén slampos férfi, az egyik épp egy kifli végét majszolta, amikor megálltak a hall közepén.
Anyja kérdőn pillantott rájuk, mire a magasabbik annyit mondott, hogy Istvánnal szeretnének beszélni. Nyomozók. Arabella összerezzent, de ezt arca nem mutatta. A lavina elindult, konstatálta. Ha most nem fog elsodorni mindenkit, akkor megérdemli ez a család, hogy szenvedjen.
– Uraim, bevezetem magukat a dolgozószobába! Megtudhatnám, mi célból keresik?
– Egy gyilkosság ügyében, asszonyom! – Az alacsonyabbik teli szájjal válaszolt, és nem törődött vele, hogy morzsák maradnak utána a patyolattiszta folyosón.
– Nekünk mi közünk lehet bármiféle gyilkossághoz?
– Erre nem válaszolhatok, de a férjét látni szeretnénk!
István még apja testvérének érkezését emésztette, amikor felpillantva azonnal tudta, hogy a rendőrség embereit látja. Azok közelebb léptek, bemutatkoztak, Kósa és Nagy, azzal helyet is foglaltak, pedig senki nem kínálta őket.
– Miben segíthetek, uraim? – nézett rájuk a házigazda idegesen.
– Egy ismerőse meghalt! Meggyilkolták. A neve Eberhard Evelin. Úgy tudjuk, jól ismerte… – A Kósa nevezetű, a kiflit rágcsáló körbepillantott a szobában, és azonnal megállapította, hogy a berendezés árán, nem beszélve a festményekről, vehetne egy lakást Gazdagréten. Jó ízléssel volt megáldva, aki tervezte, no meg jó sok pénzzel. Egyedül a lovas kép irritálta, mert gyűlölte őket, viszont arról is sugárzott, hogy nem bolhapiaci festmény.
– Evelin? Te jó isten! Mi történt?
– Még nem tudunk sokat, de annyit igen, hogy ön közelebbi kapcsolatban állt vele.
– Ez nem teljesen igaz! Apám akarta elvenni. Tud már róla? Elmondta neki valaki?
– Az apja feleségül akarta venni? – nézett fel jegyzeteiből Nagy, és megcsóválta a fejét.
– Már nem beszámítható teljesen…
– Értem. Mi azonban más információval rendelkezünk…A forrásunk szerint, hogy úgy mondjam, önnek intim kapcsolata volt az áldozattal.
– Uraim, nem tudom, hogy ki hazudott ilyesmit, de tévedett. Valóban jártam nála, de…
– Tegnap este is?
– Úgy gondoltam, rávehetem, hogy ne legyen a mostohaanyám…
– És rosszul sült el?
– Nyomozó, ezt a hangot kikérem magamnak! Nem sült el rosszul semmi. A hölgy még alkudozott velem. És elárulom, élt, amikor eljöttem.
– Ez mikor volt pontosan?
– Nem néztem az órám. Talán tíz óra lehetett. Fogalmam sincs.
– Ilyen késői órán ment hozzá „tárgyalni”?
– Aznap tudtam meg apám tervét és nem várhattam. Nem ismerik őt, bármire képes, csakhogy a családját kisemmizze.
A nyomozók összenéztek. Mindketten érezték, hogy a helyzet kissé bonyolultabb, mint sejtették.
– Szóval eljött és ennyi? – Kósa szája idegesen megrándult.
– Nem jutottunk semmire, gondoltam, majd alszik rá egyet, és megkeresem újra. Vagy apámat próbálom meggyőzni, hogy elhatározása ostobaság.
– Értem… Utána mit csinált?
– Hazajöttem.
– Tudja ezt valaki igazolni?
– A feleségem itthon volt, ő majd megmondja pontosan hánykor látott. Sosem téved, és figyel mindenre.
A nyomozók bólogattak. Felálltak, mire Kósa csuklott egyet, de mivel senki nem kínálta őket sem itallal, sem kávéval, eszébe se jutott jó képet vágni a helyzethez.
– Akkor, ha nem bánják, ki is kísérem magukat! – mondta István, és már nem is volt annyira piros az arca, mint a beszélgetés elején.
Milla eközben a szobája felé tartott, de megpillantotta a kékszemű idegent, aki a folyosón épp egy régi festményt bámult.
– Még a dédapámé volt! – mondta, és megállt.
– Szeretem a tengert! – felelte a fiú. – Főleg, amikor viharos.
– Maga Anasztázia… – és itt nem találta a megfelelő szót.
– Igen! – nevetett fel a vendég. – Még én se ismerem jól, de azt már észrevettem, hogy nem könnyű eset. A nevem Marcello.
– Üdvözlöm, Marcello! Érezze jól magát nálunk! Megtalálja a szobáját?
– Biztos vagyok benne, hogy izgalmas lesz ebben a városban. Maga Milla?
A lány bólintott, de nem mosolygott. Nem tetszett neki az átható tekintet, az ostoba név, és maga a fickó sem, aki úgy tett, mintha egy festményt csodálna, pedig nem valószínű, hogy ért hozzá. Milla ideges lett, és nem értett miért. Ezért megfordult és elindult az ellenkező irányba, mintha a szobája arra lett volna.
Marcello…Ki a fene ez a Marcello? Ebben a házban mindenki bolond? Apja, nagyapja, Anasztázia néni és valószínűleg Maxi is… Megint az a fura érzés kúszott fel az agyába, mint amikor elhagyta a családját: messze innen, mert sok jó nem származik abból, hogy közéjük tartozik.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
