A középkori Magyarországon hóhérnak lenni nem hivatás, hanem kényszer volt. A városi tanácsok más megoldás nem lévén, gyakran választottak ki erre a feladatra elítélt bűnözőket vagy korábbi katonákat. Aki elvállalta, az élete végéig a társadalom peremére került, közmegvetés tárgya lett.
Hóhérra szükség volt, mégis gyűlölték az emberek. Gyerekeit megvetették, háza a város falain kívül állt. A templomban nem ülhetett mások mellé. Ám, ha szükség volt rá, ő színre lépett pontosan, fegyelmezetten, és elvégezte munkáját, ami nem volt más, mint a törvény kezének lesújtása.
A magyar hóhérok munkája több volt, mint puszta kivégzésvégrehajtás. A bíró kimondta az ítéletet, és a hóhérok végrehajtották, de előtte még az ő dolguk volt a kínvallatás, vagy a bűnös megcsonkítása is. A 18. századtól kezdve a hóhérok állami alkalmazásban álltak, a városok fizetett alkalmazottai lettek, de voltak olyanok is, akik városok között vándoroltak.
A kivégzés sok esetben látványosságnak minősült. Nemcsak az elrettentés, hanem a szórakoztatás volt a cél. Ezért a piactéren történt, ahol a város népe összegyűlt. Előfordultak csendben, hajnalban történők is a börtönök udvarán.
A leggyakoribb mód az akasztás volt, de a nemesek esetében a lefejezést preferálták, mert egy nemest nem volt illő bitófa alá küldeni. A hóhér munkáját pontosság és gyorsaság jellemezte. Nagy szégyen volt, ha elrontott egy lefejezést.
Sokan közülük megpróbálták titokban tartani a hivatásukat, nem véletlenül viseltek maszkot a fejükön, és elhelyezkedtek olyan szakmákban, amelyekben a vér nem volt szokatlan, például mészárosként vagy bőrösként. Nem voltak barátaik, sem vendégeik, feleségük, ha volt, szintén menekült a múltja elől, vagy valamilyen más módon taszította ki a közösség. A hóhérgyerekek sok esetben apjuk nyomdokaiba léptek, mert más pályán nem tudtak elhelyezkedni. Így apáról fiúra szállt a hóhérmesterség.
Az idő múlásával, a 20. században a hóhér kilétét valódi titokként kezelték. A halálbüntetés a törvény része maradt, de már nem a nyilvánosság előtt zajlott. A nép kíváncsi szeme elől lassan eltűntek, és a munkájukat már a hatalom hideg figyelme követte.
A legutolsó ismert magyar hóhér Békési József néven élt. Civilként csendes, szinte láthatatlan emberként volt jelen a világban, szomszédai nem sejtették, mi a foglalkozása. Ha sejtették is, nem kérdezték tőle. Ő hajtotta végre a legtöbb akasztást a Kádár-korszakban. Sosem beszélt a munkájáról, a kivégzéseket hajnalban, zárt körben végezte, legtöbbször a Budapesti Gyűjtőfogház udvarán.
Egy interjúban jóval később annyit mondott: Aki egyszer kötéllel dolgozik, az soha többé nem szabadul tőle.”
A hóhér figurája ma már történelem, de az erkölcsi kérdések, amelyeket megtestesít, ma is léteznek. Vajon hogyan tudott azzal a tudattal élni, hogy legálisan embert ölhet? Milyen érzés lehetett tudnia, hogy valaki élete a kezében van? Hogyan tudott a „munka” végeztével hazamenni, kezet mosni és leülni vacsorázni? Ismerte, emberszámba vette azokat, akiket ő küldött a halálba?
1990-ben Magyarorszégon eltörölték a halálbüntetést, így a hóhérok munkájára se lett már szükség. Ezzel együtt véget ért egy korszak, ahogy a mesterség is. A hóhér is ember volt, csak neki az volt a munkája, hogy elvegye mások életét. Törvényesen, mert a hatalom feloldozást adott neki a gyilkosság vádja alól. Vajon a lelkiismerete is felmentette?
A történelem hóhérai eltűntek a világ nagy részén, de egy kérdést maguk mögött hagytak: vajon az ő munkájuk egyenlő a bűnnel, vagy nem más, mint kötelesség, amelyet kegyetlenség szőtt át? Erre talán soha nem kapunk választ, egy azonban biztos, amikor emberek emberek felett ítélkezhetnek a törvény szigorát használva, bizonyára számtalan esetben hozhattak és hozhatnak téves ítéletet, amely szerint elveszik más életét. Ezért is nehéz arról beszélni, hogy mennyire volt hasznos vagy káros a halálbüntetés eltörlése.
