Igen, egy nyomorult hülye vagyok. Béna, szerencsétlen, ostoba és még sorolhatnám. Ülök a szobámban, a cseppet sem tágas lakásomban, ahol vékonyak a falat, hangosak a szomszédok, és nem tudok másra gondolni, csak arra, hol rontottam el. Beleszerettem az egyetlen emberbe, akibe nem lehetett volna. Nyolcmilliárd ember él a földön, nem tudom mennyi férfi, mondjuk hárommilliárd, de nekem se eszem, se szívem nincs, mert őt választottam.
Tudom, hogy a szerelem nem irányítható, nem tagadható, nem lehet elkerülni, de ezt el lehetett volna, hiszen tanúja voltam, hogy egymásra találnak. Pontosan két hónappal később, miután én megismerkedtem Ádámmal. Ha azt mondom, jóképű, nem mondok semmit, hiszen kinek mi a jóképű, de ő tényleg az a srác, aki akkor is dögös, ha éjszakázik, ha három napig nem fürdik, ha soha nem borotválkozik, bár ezeket csak képzelem, mert honnan tudnám én azt, hogy nem teszi mindezt. Én akartam őt, nagyon akartam, de nem vett észre. Kedves volt és barátságos, ám a jeleket, amiket küldtem, figyelmen kívül hagyta. Nem nyalogathattam rendületlenül a szám, mint a hülye könyvekben, mert a végén még kisebesedett volna a szélben, a hajamat se dobálhattam, mert egy idő után nevetséges lett volna.
Ott voltam két teljes hónapig a közelében, beszélgettünk, nevettünk, és láthatatlan maradtam. Nem rám várt, én viszont rá igen. Néztem, ahogy mesél, ahogy kedvesen italt tölt, ahogy türelmesen hallgat másokat, és egyre jobban beleszerettem. Hatvan napom lett volna a csábításra, de nem volt elég. Ekkor jött a képbe Fanni, akit általános óta ismertem. Csak a gimiben lettünk öribarik. Jó, ez most nem hangzik komolynak, de mellettem volt, amikor apám infarktust kapott, amikor anyám depresszióba zuhant, és amikor a húgomért be kellett menni a detoxikálóba, mert megivott egy üveg whiskyt. Apa temetésén fogta a kezem, átlökdösött az érettségin, és megígérte nekem, hogy megver, ha műkörmös leszek. Nem mintha az lenézett szakma lenne, de aki úgy rajzol, mint én, annak nem azok között a helye, mondogatta, és könyörgött, hogy felvételizzek a főiskolára. Nem tettem. Nem volt bátorságom, és anya azt mondta, pénzünk sincs rá. Ugyan miből fizetné az albérletet a fővárosban? Igaza volt, megértettem. Maradt a műkörmözés nagy vágyakkal.
Beleszerettem Ádámba, aki beleszeretett Fanniba, és a kör bezárult. Össze fognak házasodni. Nem most, szerencsére, és engem se kértek fel tanúnak, de nem számít. A barátnőm húga kapja ezt a szerepet, és ha van, amiért hálás vagyok a sorsnak, akkor ez az. Összejárunk, találkozgatunk, és elvisznek moziba, néha koncertre, mert megsajnálnak. Nem értik, miért nem keresek vagy találok valakit, hiszen nem vagyok csúnya. Szép se, átlagos vagyok. Mindenem az, de ezt a legtöbb ember elmondhatja magáról.
Hogy mondhatnám el, hogy képtelen vagyok másra gondolni évek óta? Ki viselné el azt a gondolatot, hogy a legjobb barátnője belezúgott a szerelmébe? Igaz, hogy ő mutatta be őket egymásnak, de ez nem direkt volt. Fanni belépett az ajtón, egyenesen felém tartott, miközben Ádám háttal állt és egy idegen srácnak magyarázott valamit a politikáról. Aztán villámgyorsan megfordult, mire kénytelen voltam bemutatni őket egymásnak. És láttam a szikrát. Nem úgy, mint a filmekben, hanem a valódit. Fanni nem szórta első pillanatban, de lassan rájött, hogy ennek a valóban tökéletes srácnak ő kell. Nem én, nem más, hanem a barna, vékony és vidám barátnőm, aki megkaphatott volna gyakorlatilag bárkit.
Ha valaki azt hinné, nem próbáltam elfelejteni őt, téved. Lemondtam a közös programokat, hol betegségre hivatkoztam, hol meg munkára, és még randizni is elmentem pár idiótával. Az egyik síkhülye volt, a másik anyuka kedvence, a harmadik a volt párját szidta, a negyedik meg, no azt ki se vártam, mert köpködött az utcán, mondván, sok a nyála. Ezek után egyáltalán nem furcsa, hogy visszatértem Ádámhoz. Az évek során istent csináltam belőle, különösen azért, mert láttam, hogy mennyire szorgalmas, türelmes és segítőkész. Ő szerelte össze a szekrényem, tette fel a polcaim és egyszer megjavította a fürdőszoba csapját is. Mindig sokat nevettünk, dicsérte a kávém, és éreztem, hogy tényleg kedvel. Nem úgy, hanem rendesen, ahogy egy barátot szokás.
Most meg itt ülök a kanapé szélén üresen és szerencsétlenül. Nem bírom magamban tartani a fájdalmat, amit a kapcsolatuk miatt érzek. Mit tegyek? Tárjam fel? Szenvedjek tovább? Menjek el külföldre? Vagy rázzam le őket azzal, hogy változik a világ és új barátaim lettek?
Ami belül van, az nem látszik, de ha látszana, se fájna jobban. Szeretek valakit reménytelenül és visszavonhatatlanul, talán azért, mert elérhetetlen. Ez lehet a magyarázata…Ha engem választ, talán már nem lennénk együtt. Vagy lenne két gyerekünk, egy kutyánk és egy aprócska nyaralónk a Mátrában. Vagy hitelünk, unalmas munkánk és vitáink a gyereknevelésről? Pokoli dolog a remény, főleg, ha nincs. Mert nekem valóban nincs. Már arra is gondoltam, hogy ha Fanni netán meghalna, akkor engem választana. Vigasztalnám és összejönnénk. Hiszen kedvel. Fanni azonban nem akar meghalni. Egészséges, lelkes, és biztosan jó munkahelye lesz. No és két gyereke, vagy három és egy kutyája…Meg nyaralója Horvátországban.
Legszívesebben meghalnék. Igazán, nem játékból. Gyorsan és fájdalommentesen. De meghalni sem egyszerű. Nem ugorhatok le egy épületről, mert mi van, ha csak nyomorék leszek? Gyógyszereim nincsenek, amit bekapkodhatnék. Baleset? Szándékosan? Nem!
Mérgező fájdalmam sajnos nem múlik. Minden nap öröm, ha megcsörren a telefonom, és Fanni elhív hozzájuk. Olyankor ráragyogok Ádámra, aki mosolyogva tűri. Megmondjam neki, hogy szeretem? Mi van, ha titokban ő is engem? Kockáztassak? Elveszítsek egy barátot? Lehetek boldog úgy is?
És megint csörög a telóm. Ádám az. Nem mozdulok. Ugyan mit akarhat tőlem? Hagyom, hogy kicsörögjön. Pár pillanattal később üzenet érkezik tőle: Hívj fel, amint tudsz!
Ennyi. De nem tudom felhívni. Képtelen vagyok rá.
