A jegygyűrű az asztalon hevert. A fény épp csak súrolta a szélét, mintha egy idegen kéz ért volna hozzá, amely nem kért engedélyt. Doma kávéja kihűlt, de nem mozdult. Nézte a karikát, mintha attól várt volna választ. Egész éjjel nem aludt. Egyetlen kérdés lüktetett a fejében? Ki az a nő, akit el akar venni?
Bíborka mindig is titokzatos volt, de nem zavaró, hanem izgalmas módon. Értett hozzá, hogyan őrizze meg rejtélyes kilétét, mégse gondolta róla senki, hogy titkokat őriz. Világot gyújtott azokban, akik közelről ismerték. Tele volt ötletekkel. Ezektől mindenki elájult, hisz csodás estet szervezett a barátainak egy romkocsmában, vagy hajnalig beszélgetett kollégáival a tóparton, de volt, hogy csak egy cetlit hagyott Domának, amelyben izgalmas randira hívta, bár együtt éltek.
Doma hitt benne, hitt minden szóban, mozdulatban, ami közös jövőjüket vetítette előre. Aznap, amikor megtalálta a borítékot, tulajdonképpen nem keresett semmit, csak rendet rakott a hálószobai kis komódban. Ekkor egy halványkék boríték csúszott elő a többi alól, rajta Bíborka neve és egy kórházi logó. A papír széle sárga és foltos volt, a ragasztás rég kiszáradt. Maga sem tudta, miért nyitotta ki. Egy rövid diagnózist tartalmazott, amely szerint a nő, akit szeretett, visszafordíthatatlan meddőségben szenved. A dátum tíz évvel ezelőtti volt.
A szobában hirtelen nagyobb lett a csend. Mintha a kocsik zaja is elhalkult volna, amely máskor erősen behallatszódott. Hallotta saját lélegzetét. Felvillant benne az a nyári este, amikor az erkélyen álltak, ő a lány vállát simogatta, és azt mondta neki, reméli, ha egyszer lányuk lesz, olyan szeme lesz, mint neki. A jövendő kisfiuk neve is hónapok óta készen várakozott, a gyerekszobát is megtervezték már a kapcsolatuk legelején. Játékból. Bíborka nem mondta, hogy esélye sincs rá, nem jött zavarba, ahogy Doma szerint kellett volna, csak mosolygott. Mind a három év alatt, amíg vártak a gyerekre, hallgatott az egészről. Este se lepődött meg, amikor még vacsora előtt az orra elé tolta a papirost. Megvonta a vállát, és mint egy idegesítő számlát, úgy takarta le egy könyvvel.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb megtalálod – közölte, de hangjában nem volt sok érzelem.
– Ez igaz? – A fiú hangjában nem kérdés, hanem könyörgés rejlett. Az a mondd, hogy ez vicc-féle.
– Soha nem lehet gyerekem. Soha, de ha ezt az elején megmondom, nem szerettél volna így engem.
Doma érezte, hogy belül egy lassú, hideg kőomlás zuhan a szívére. Nem a gyerek hiánya fájt neki elsősorban, hanem minden közös álom, nevetés és tervezés, ami csak egy gondosan felépített díszletnek látszott. Bíborka tudatosan rakta egymásra a hazugság tégláit, és elbírta, hogy inog a fal.
– Miért csináltad ezt? Miért nem próbáltad meg elmondani, hátha túlélem? – nyögte ki végül.
A lány felállt, megkerülte az asztalt, közben ujjával végigsimította a gyűrűt.
– Mert kellettél nekem. Nem akárki, hanem éppen te, a történeteddel, a vágyaiddal, ahogy vagy. Mit mondhattam volna, hogy ne menj el?
– Biztos vagy benne? Gyáva voltál és most velem takarózol?
A lány nem válaszolt. Nem így tervezte annak idején…Az érzelmek nem voltak benne a bosszúban. Három év alatt lejegyezte egy füzetbe Doma összes örömét, csalódását, dühét, és mindezt könyvbe formálta, épp úgy, ahogy megélték.
Ő volt a fiú első páciense, akibe a pszichológusként beleszeretett, és ennek története sokkal izgalmasabb volt, mint ahogy a kiadó remélte. Doma esettanulmány lett, és jövendő felesége eladta.
– Csak boldoggá akartalak tenni, amíg lehetett, mert tudtam, hogy eljön az az idő, amikor már gyűlölni fogsz – suttogta keserűen.
– Egyáltalán nem gyűlöllek, csak hatalmasat csalódtam…
– Van még valami…
– Ezen kívül? Mi lehet még, amivel meg tudsz lepni?
– Doma, én könyvet írtam rólunk, arról, hogy egyszer a páciensed voltam, és arról is, hogy az csak színjáték volt. Leírtam a betegeid történetét, persze megváltoztattam a neveket, de akkor is léteztek, hogy elmondjam a világnak, milyen az, ha egy nő hazudik, de a vőlegénye nem lát át rajta.
– Úristen! Ennek semmi értelme! Össze akartunk házasodni! Mire volt jó mindez?
A lány nem felelt azonnal. Eljött a pillanat, amikor végre el kell mondania, hogy miként ment tönkre a barátnője, mert Doma nem kezelte rendesen, csak meghallgatta és nem vette komolyan. Nyafogó nőcskének gondolta, aki gazdag és unatkozik, a depressziót meg eljátssza. Dóra ezt mesélte, és minden alkalommal sírva jött el a terápiáról, egyenesen hozzá ment, majd egy nap eldöntötte, hogy semmi és senki nem segíthet rajta. Bíborka nem akarta elfogadni, hogy egy novemberi estén bevett egy rakás gyógyszert, és nem lehetett megmenteni. Akkor döntötte el, hogy bosszú áll. Fura bosszút, nem szokványos módon, hanem úgy, hogy a terapeuta szívét töri össze, vele a karrierjét is.
Ravasz nő volt, számító és rideg, de az ellenkezőjét hitette el mindenkivel. Az emberek szerették, ajnározták és csodálták szépségét. Domát behálózni könnyed művelet volt, két alkalom után már a tenyeréből evett, nem is kellett hozzá járnia tovább. Három év munkája viszont mindenképp kellett a könyvhöz és egy élet tönkretételéhez.
Alig pár hét választotta el a robbanástól, és ennek egyre kevésbé örült. Látta, hogy a férfi nem gonosz, csak erőtlen és nemtörődöm, bár ez se számított különösebben, hiszen Dóra rég nem élt. Miatta.
Ostobaságokkal tömte a fejét, és nem igyekezett kihúzni a bajból, amely a lány életébe került. Ezt nem hagyhatta szó nélkül. Tény, hogy nem lehetett gyereke, az az ostoba boríték, amit nem dobott ki azonnal, most kissé összekuszálta a szálakat, de segített neki, hogy Doma szíve megroppanjon. Három hét és a könyv a boltok kirakatában lesz, és lehull a lepel a dögös pszichológusról, aki csak pénzért hallgatja meg pácienseit, de segíteni nem akar.
– Válaszolj! Tudom, hogy okkal tetted ezt, és tudni akarom, mit vétettem ellened, hogy ily módon büntetsz! – hördült fel Doma.
Azt remélte, menyasszonya sírva könyörög majd neki, hogy ne hagyja el, szereti, és kéri, hogy bocsásson meg. Ehelyett egy gúnyos szempár figyelte az összeomlását. Egy olyan tekintet, amelyet nem ismert.
– Kedves Doma! Ellenem semmit, de Dóra ellen rengeteget! – hangzott a felelet. – Majd egyszer elmesélem, most azonban eladom a gyűrűd, hogy ne emlékeztessen egy hozzá nem értő pszichológusra, aki csak a pénzt teszi zsebre, de esze ágában sincs valóban segíteni.
– Te miről beszélsz? Milyen Dóra? Bíborka! Az esküvőt terveztük!
– Nem, csak te tervezted. Én könyvet írtam rólunk. Ennyi.
– Ezt nem mondhatod komolyan! Hiszen szeretsz és én is szeretlek!
– Tévedsz! Sose szerettelek, csak azt akartam elérni, hogy te szeress. – Azzal a gyűrű után nyúlt, felkapta és a táskájába süllyesztette. Nem sietett, ismerte Domát, lassú és üres, még hetekig azon fog rágódni, ki is az, akit említett.
Vetett egy utolsó pillantást a lakásra, és az járt a fejében, hogy könyve mekkora siker lesz. Árából csodaszép síremléket csináltat barátnőjének, aki szerencsétlen módon egy nap kilépett az élet mókuskerekéből.
Kép forrása: Pinterest
