Nem hagy békén a napló, és ezért dühös vagyok. Főleg Danira, mert nekem szánta, pedig tudta, hogy pokolian fog fájni. Mire való most ez? Beleolvasok, aztán bele is döglök? A kínzás magasfoka. Noncsi hülye Barbie-kat rakosgat egymás mellé a szőnyegen, és magyaráz nekik. Sokáig nem figyelek rá, csak akkor, amikor levetkőzteti mind. Nézem, ahogy meztelen műanyag testek úgy sorakoznak, mint holttestek a hullaházban, nem akarom megkérdezni tőle, mit játszik.
Piszkosak vagytok, mondja nekik. Mindegyik patyolat tiszta, maximum kócos, de lehet, hogy ez amolyan Barbie-dizájn, sose figyeltem. Miért nem fürödtetek, kérdi haragosan. Aztán rácsap az elsőre. Majd a másodikra. Nem szabad piszkosnak lenni, jegyzi meg villogó tekintettel. Kezdek megijedni, de hirtelen visszavált a régi kislánnyá. Fésűt vesz elő, és lassan, puha mozdulattal megfésüli mind a hatot. Tekintetem a könyvre esik.
Dani csak akkor írt bele, amikor dolgoztam. Az utolsó heteket leszámítva egész nap bent voltam a cégnél, és naponta háromszor telefonáltam. Már-már kínosan ügyeltem, hogy el ne felejtsem, pedig nem volt mondanivalónk egymásnak. A hogy vagy kérdésre az én gyönyörű feleségem bizonyára megforgatta a szemét, és azt felelte, mint hold az égen. Fogyóban, de fényesen.
Felveszem az asztalról, és őrült erővel koncentrálok, hogy ne nyissam ki. Egy napló arra való, hogy elolvassák. Arra, hogy igaznak higgyék, ami benne van. Már, ha a tulajdonosa mert őszinte lenni. Dani biztosan nem félt, de nem hiszem, hogy nem akart engem kímélni. Mindegy már, muszáj megnéznem, mi van a lapokon.
Kinyitom. Kedves Marci…Igen tudom, de ami utána van, azért meg tudnám ölni a feleségem:
Semmi mást nem akarok mondani most még, csak annyit, hogy kérlek, ne maradj egyedül. Tudom, hogy e sorokat olvasva elküldesz melegebb éghajlatra, de hidd el, már ott vagyok, és hangosan röhögök rajtad.
Az a dolgod, hogy élj! Más nem számít. Noéminak egy élő, egészséges apára van szüksége, nem pedig egy szomorú, kétségbeesett férfira, aki a jelen pillanatban elátkozza a pillanatot, amikor megismerte az anyját.
Egyetlen dolgot nem tudok, vajon mikor találod meg a naplót. De abban biztos vagyok, hogy sokára, mert nem fogsz takarítani. Így a kérésem nem fog már az elején szíven ütni. Úgy saccolom, kb. félév múlva egy véletlen folytán bukkansz rá, és addig megszokjátok az életet kettesben. Nem írom, hogy nélkülem, mert az semmit sem számít. Voltam, már nem vagyok, és kettő közti idő jelenthetett valamit, de nem fontos. Boldogulnotok kell! Képes vagy rá, jól tudom. Munkára fel, és nehogy elbőgd magad a gyerek előtt, mert akkor az összes Barbie-nak annyi lesz. Higgy nekem!
Ennyi az első bejegyzés. Dani halála előtt egy hónappal íródott. Hiába mondtunk neki bármit, tudta, hogy el fog menni. Az orvos végig arról papolt, hogy a mellrák manapság jó eséllyel gyógyítható. Tényleg ezt mutatták a statisztikák. Ám minden statisztikában ott az a kis százalék, amibe valakinek bele kell esnie. Dani beleesett, és neki nem sikerült, ami másoknak.
Érzem, ahogy elönt a keserűség. Miért ő? Ha ezt a kérdést milliószor fel nem tettem, akkor egyszer sem. Tudom, isten! A pokolba vele! Hagyta és hagyja, hogy naponta ezrek haljanak meg vétlenül. Az ördög ügyvédjében Al Pacino azt mondja, hogy isten és ördög nagyon hasonlít egymásra, csak istennek jobb a PR-ja. Ezt mindig is így gondoltam. Jobb emberekkel dolgoztat. Ott van neki Szent Péter, az a barom őrzi a kaput, de nem kérdi meg, hogy miért. Neki ott kell állnia a mennyország bejáratánál, míg a többiek odabenn kvaterkáznak. És nem tiltakozik, ahelyett, hogy szögre akasztaná a kulcsot és elvegyülne a többiek között. Isten dolgát isten végezze el.
Vajon mit jelent, hogy a Barbiek-nak vége lesz, ha elérzékenyülök? Kezemben van egy rakás baba sorsa? Noncsira pillantok, még mindig azokkal a vacakokkal játszik, és fésülgeti a hajukat, mintha nem lenne még elég sima mindegyik lobonca.
Hogy kérheti tőlem, hogy ne maradjak egyedül? Miféle ócska önzés ez a részéről? Szerettük egymást, de tegyem félre és regisztráljak fel a Tinderre?! Biztosan nagyon élvezném! Dani esze elment, amikor ezt írta.
Ma a főnök szólt, hogy jó lenne, ha otthon maradnék még egy ideig. Túl korán mentem vissza, az ingatlanpiac tud várni. Nem akarta megérteni, hogy a munka leköt. Ne kössön le, hanem gyászoljak rendesen, az többet ér, mondta keményen. A nők mindig ilyenek, jobban tudják, mit akarjon egy férfi. Azzal is tisztában vannak, hogy mit ne akarjon. De hallgattam rá. Nem voltam jelen lelkileg az irodában, még fizikailag is alig. Így eljöttem.
Miközben agyalok, pedig nem szabad, csengetnek. Felugrok, Noncsi mintha nem is hallaná. Kinyitom az ajtót, és az alattunk lakó Edina néz rám kissé ijedten.
– Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak! Visszahoztam Dani fekete ruháját, ma jött meg a tisztítóból. Kölcsönadta, mert egy fontos partira voltam hivatalos, és nem volt ruhám.
Ezt egyvégtében hadarja, de én csak a nejlonba burkolt rongyot nézem. Az a ruha van benne, amit akkor viselt, amikor megkértem a kezét.
–Szia! – mondom. – Nem tudtam róla.
– Köszönöm szépen! – nyújtja. Hirtelen zavarba jövök. Mit kezdjek a ruhával? Minek hozta vissza?
– Jól sikerült a parti? – nyögöm ki.
Felcsillan a szeme. Nem szép lány, de érdekes arca van. Modellnek biztosan elmehetne, mert jól fotózható. Régebben foglalkoztam fotózással, ezért tudom.
– Nagyon is! A ruhára vigyáztam, és csak kicsit rúgtam be.
Elnevetem magam. Tetszik ez a keresetlen őszintesége.
– Tudod mit? Tartsd meg! Jobb helye van nálad!
– Komolyan mondod? Nem, nem fogadhatom el! Ez drága holmi, és mégiscsak a feleségedé volt.
– Vedd csak el! Van még bőven ruhája! Jól jön még!
– Hú, ez meglep! – hebegi.
– Sok szerencsét! – Azzal csukom is be az ajtót.
Noémi rám néz, aztán a babákra.
Másnap reggelre mindegyiknek levágja a haját rövidre. Egészen rövidre, amilyen az anyukájáé volt.
Kép forrása: Pinterest
