A guminő 46 éves volt és egy irodában dolgozott reggel 8-tól délután ameddig kellett. Átlagosan barna, átlagosan kékszemű volt, egyedül bőre volt fehérebb a megszokottnál. Száját mindig élénkpirosra rajzolta és nem mosolygott feleslegesen. Mégsem volt barátságtalan, inkább tudatosan visszafogott. Volt véleménye, tudott főzni, remekül vasalt, mégsem szeretett receptekről beszélgetni vagy a napi politikát szidni. Gondosan ügyelt a kezére, mert látványosan hosszú ujjait mindenki megcsodálta.
Mindkét fia egyetemre járt, ritkán látta őket. Ezt nem bánta, nem mintha rossz anya lett volna. Egészen kicsik voltak, amikor elment az apjuk. Ő meg nem mártírkodott, nem jajongott naphosszat a körfolyosós bérház második emeletén, hanem hagyta, hogy a napok vigyék előre az életét, ahogy annak már lenni kell. Egy férfi nem állítja meg a Földet forgásában, viszont elindítani sem tudja. Erre gyorsan rájött, mégsem kesergett.
Az első tíz év még a próbálkozásoké volt, mert hinni akarta, hogy lehet még kerek családja. Nem lehetett, mert hárman voltak és négyszöggé vagy akár sokszöggé senki nem akarta változtatni a sorskavarta síkidomot. Jöttek a Tamások, Lacik, Péterek és Ádámok, de szépen tova is sétáltak. Egy ideig betolták a szekerüket, amelyre keserveiket pakolták, majd némi idő múltán, megerősödve, vagy lepakolva kivonszolták magukat és eltűntek.
Egyetlenegy alkalommal roppant bele a szakításba. Dani majdnem tökéletes volt. Egyetlen dolog, ami miatt felszisszent időnként, az a mérhetetlen pazarlása volt. Mindenben. A pénz menekült tőle, az ételek, amelyekbe beleevett, a hűtőben végezték penésszel a szélükön. Nem tudta megfogni a mindennapi kicsinységeket. Ez egy precíz szűzjegyű számára egyenlő volt a bűnnel.
A guminőnek régen volt neve. Nem kisbetűs, hanem egyszerűen két szóból álló. Nagy Gréta. Semmi több. Már több, mint öt éve, hogy csak aláírásoknál használta a bankban vagy a postán. Önmagára csak egyféleképpen gondolt: ahogy a legjobb barátnője egyszer keresetlenül az arcába tolta: guminő.
Öt és fél éve szeretője volt egy nős férfinak. A szerető szó valóban a szeretést jelentette. Gréta általa lett igazi nő. Kinyílt, karcsú derekára rövidebb szoknya került. Lábát mintás harisnyában mutogatta. A szerelem számára közhelyesen Mindent jelentett. Odaadta volna a lelkét is, ha kérték volna. Ám a lelke nem kellett. Csak a rajongása, biztató szavai, a megértő hallgatása és a teste.
Nem látszott különlegesnek már induláskor sem a kapcsolat. A cég másik fiókjától jött át hozzájuk segíteni valaki, aki szemet vetett rá. Persze tudta, hogy nős, hogy két gyereke van. Látta a képeket róluk. Nem volt ott titok szemernyi sem. Még maga előtt is tagadta, hogy legjobban a férfi kisugárzása vonzotta. Az a magabiztosság, amelyről utóbb kiderült, hogy csak színlelés.
Utálatos dolog volt az egész, mert ilyesmit csak szerencsétlen nők tesznek. Ő nem volt az, csak magányos. Meg céltalan. Meg ostoba. A sodrásban úgy hitte, meg tud állni, mert egy tévedést lehet korrigálni, ha nagyon akarjuk. Hetek alatt tíz kilót fogyott. A lelkiismeret furdalás cafatokban tépte le a húst a csontjairól. Alig aludt, mégis virágzott.
Mindenki észrevette a változást. Egyetlen út a tagadás volt. Nem lehetett elmagyarázni senkinek, hogy szeretni nem csak olyat lehet, aki nőtlen táblával a nyakában járkál. Nyomorult dolog szerelmesnek lenni egy házasba, aki épp a nyaralásról posztol képeket.
A szeretővé avanzsált férfiak mindegyike boldogtalan kapcsolatban él. Mindnek van egy szép meséje arról, hogy nem értik meg, nem támogatják otthon. A szex persze alig működik, hideg az ágy, üres az asztal. Valószínűleg van egy hibás DNS mindegyikükben. Oda kódolták a sablonokat.
A másik hibás gén a nőkben van, akik ezt akarják hallani és azonnal segíteni akarnak. Kilátják a férfiból a csodálatost, a viccest, az intelligenst és megássák önön pokoli csapdájukat, amibe mosolyogva belesétálnak.
Gréta lépésenként tette mindazt, amit nőtársai ezrével. Ugyanúgy mentegette magát, és ugyanúgy sajnálta a múló idő folyóját. A partról néha kiabáltak neki egy-egy ébresztőt, de olyankor másfelé nézett.
A remény a legpiszkosabb festő a világon. Minden förtelmet képes átmázolni.
Öt és fél év. Előrelépés nulla, hátralépés ezerkétszáz. A napok nem válogattak az öröm és a bánat kosarából, csak adogatták a diónyi jót és ontották a dinnyenagyságú keservet.
Az egyik átpanaszkodott délutánon, amikor a nap sem támogatta a nyavalygást, annyira melegen sütött, Nóra megmondta neki a nagy büdös igazságot.
– Nem vagy te más, mint egy szeretet után kuncsorgó guminő!
Hangja visszhangzott az üres cukrászda falai között. Nem volt ez újdonság, de ilyen durván senki nem merte a képébe vágni. Gréta fel sem emelte a tekintetét, ahogy a szalvéta szélét pödörgette. Az volt.
– Most ne add itt a hős szenvedőt, hanem tegyél valamit!
Az újabb támadás letaglózta. A kicsi Gréta, akit apja oly sokszor alázott meg, hirtelen kilépett a mostaniból. Megbökte a nagyot, aki azt tette, amit mindig, ha beolvastak neki: sírt.
– És ha nekem ez így jó? – kérdezte nagy sokára. A másik elfintorodott.
– Akkor mi a jó francért panaszkodtál megint? Ne áltasd már magad! Kérlek! Annyira szánalmas, ahogy bizonygatod, hogy szereted.
– De hát valóban szeretem!
– És?
– Nincs és.
Nóra olyan dühvel nézett rá, mint akinek kezében megérett a pofon. Valóban az a nő ül itt vele szemben, aki pár éve, amikor a lánya leesett a mászókáról és nyílt lábszártörése lett, azonnal tudott intézkedni? Ez az a nő, aki a szomszédban lakó Lajos bácsit két héten belül be tudta juttatni egy jó nevű otthonba?
Mit tudhat egy férfi, aki kifordít egy nőt önön valójából azzal, hogy nem szereti, csak használja? Elöntötte egy újabb méreghullám.
– Gréta! Az isten szerelmére, nézz magadra! Közeledsz az ötvenhez! Nagyok a fiaid. Már most egyedül vagy. Húsz év múlva éhes macskák fogják kienni a szemed, ha összeesel otthon.
Minden szava ütött. Nem a szívén, azon felesleges volt. Inkább a gondolatai bokszzsákján. Mégis haragudott. Mit tudhat egy barátnő arról, hogy a szerelem legyen az bármilyen ócska, mégiscsak szerelem? És ha megöli, mi marad utána?
– Mennem kell – állt fel. A hónaljához tapadt izzadt ruha gusztustalanul feszült. Váratlanul erősen kezdett verni a szíve és nem kapott levegőt. A lába nem tartotta meg vékony testét. Szivárvány tündérek röpködtek szeme előtt, amikor összecsuklott.
A kórházban csak annyit mondtak: pánikroham. A szíve erős, mint egy bivalyé. Legalábbis az a része, ami orvosilag kimutatható.
Aztán még kétszer fordul vele elő az elkövetkező három hónapban. Mindkettő hosszabb volt, mint az első.
Közeledett a karácsony. Az év legrosszabb ünnepe. Az a sok tökéletes mosoly meg fénykép. Az álságos világ legálságosabb kivetülése.
A fiúk megígérték, hogy hazalátogatnak 23-án. Kókusztekercset csinált nekik meg krémest.
A férfi, ahogy mindig, a családjával ünnepel majd. Ő meg filmeket néz, a régieket, amelyekben hömpölyögnek az érzelmek. Aztán sír egy keveset, de valóban keveset, mert többhöz joga sincs.
Hirtelen eszébe jutott valami. Az ajándék. Mit adhatna, amit nem adott hat éven át? Tudta.
Megmosta a kezét, felvette a kabátját és elindult megvenni, hogy még időben eljuttathassa. Majd a cégen belüli posta elszállítja.
A villogó neonfényű boltban unott eladó bámulta a monitort. Kérdésére csak annyit mondott, balra, alul. Valóban ott sorakoztak. Volt szőke, vörös és egy fekete is. Barna nem. Egy haltekintetű szőkét választott. A lány diszkrét zacskóba tette és szemlátomást örült, hogy senki nem zavarja holmi vásárlással.
Otthon semleges papírba csomagolta. Valami bézsbe. Egy papírt csúsztatott mellé. Ennyi állt rajta: Soha többé.
fotó: Pinterest
