Anya a legjobb anya a világon. Nem kell bizonygatnom, még az is tudja, aki nem ismeri közelről. Ő a legkedvesebb, legnormálisabb ember ezen a bolygón. Kibírta a kamaszkori énemet, támogatott, amikor focizni akartam, pedig mindenki más táncra járt. Volt zöld hajam, szőke, egy centis, de egészen hosszú, hullámos fekete is. Volt fekete korszakom, kinek nem, és nem mászott falra tőlem, amikor piercinggel az orromban tértem haza. Kibírt mindent, közben nem roppant bele, hogy majdnem kibuktam tizedikből. Tudta, hogy mindez átmeneti, és lakik bennem egy többre vágyó, többre hivatott lány, akit igyekeztem elnyomni. Egyértelműen apám miatt, aki elhagyott bennünket, amikor tíz éves lettem. Nem úgy hagyott el, hogy még vasárnapi apuka akart lenni, ő nem akart semmi mást, csak új családot. Lett is neki, mi meg ketten maradtunk anyával, és nem öltük meg egymást az elkövetkező tizenöt évben.
Tudom, hogy szeret engem, és én is őt. Talán a legjobban. Kivéve Csanádot, akivel fél éve találtunk egymásra. Nem mondom, hogy jöttünk össze, mert ez nem szimpla összejövés volt, hanem olyan mértékű egymásra hangolódás, amelyről nem is sejtettem, hogy létezik. Épp a szülinapi bulimról igyekeztem haza, amikor megláttam az utcán. Egy bicikli mellett térdelt, és úgy bámulta, mintha szemmel megjavíthatta volna. Egy pillantás volt az egész, egy mosoly, és azonnal éreztem azt a szikrát. Annyira ostoba ezt mondani, mégse hívhatom máshogyan. Valami elindult bennem, és erre épeszű ember nem keres magyarázatot. Addigra már nem voltam kirívó külsejű, nem akartam megmutatni a világnak, hogy érdekes vagyok. Ha az vagyok, majd észreveszi a világ, gondoltam. Attól a pillanattól kezdve egymáshoz tartoztunk. Először csak a tekintetünk, aztán a szavaink fészkeltek be a másik agyába, majd a testünk. Úgy gondoltam, megérdemeltem már, hogy jöjjön valaki, akivel jó.
Eszembe se jutott, hogy ez a találkozás tönkretesz egy másik kapcsolatot az életemben. Az addigi legfontosabbat. Anya persze kimondhatatlanul örült az én örömömnek, velem nevetett, amikor elmeséltem, hogy Csanád milyen helyes, mennyire lehengerlő és vicces. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy top tízes srác. A top tízesekkel viszont baj van. A legnagyobb az, ha ők maguk is tudják, és úgy is viselkednek. Csanád azonban nem volt átlátszó és felületes. Nem volt szükség féltékenységre, láttam, hogy én kellek neki. Ki merem mondani: szeret engem. A legelejétől.
Hetekig különböző helyeken randiztunk, jártuk a várost, és olyan szépen ismerkedtünk, ahogy egy múlt századi regény lapjainak szereplői. Élveztem minden percét. Amikor először hazavitt, a szülei épp nem voltak otthon, de nem sokkal később megérkeztek, és azzal a kedvességgel fogadtak, amellyel szemben védtelen az ember. Teljesen megadtam magam, és már-már boldog voltam. Gondoltam, anya felől nem lesz gond. Pedig alig ismertem őt. Még azt sem tudom, hogy apa után volt-e kapcsolata, találkozgatott-e valakivel, mert ha meg is történt, végtelenül diszkréten intézte.
Gyerekként az ember nem foglalkozik anyja igényeivel, én se gondolkodtam azon, jó-e neki a magány, bántja-e, vagy hogy hiányzik-e neki a testiség. Egy anya nem ilyen. Egy anya mindenkor háttérbe szorul, ha a gyerekéről van szó, gondoltam még felnőve is. Apa szinte nem létezett, így a családról alkotott képem jelentős hiányokkal bírt. Mégis úgy hittem, nekem juthat jobb.
Amikor hazavittem Csanádot, anya teljesen kivirult. Először még mosolyogtam rajta, mert azt gondoltam zavarában beszél sokat, de lassan rájöttem, hogy megjátssza magát. Nagyon és hosszadalmasan. Úgy szerepel, mint egy elsőbálozó.
Amikor beléptünk a lakásba, csak úgy otthoniban tett-vett, de azonnal átöltözött, ami szintén szokatlan volt tőle. Különleges kávét csinált, leült velünk csevegni. Nevetett, és úgy kipirult az arca, hogy arra gondoltam, valószínűleg lázas. Nem, anyának, semmi baja nem volt, sőt! Viccesen és intelligensen beszélt, tekintetét azonban nem kettőnkre, hanem Csanádra helyezte. Teljes egészében rá fókuszált, és úgy viselkedett, mintha én jelen se lettem volna. Ilyen helyzetben még sose voltam, ezért szinte sokkolt a látvány. Anya a feszes farmerben, egy csinos felsőben, csillogó szemmel próbálja meg elvarázsolni a pasimat? Biztos, hogy jól látom? Nem tévedek? Nem képzelődöm? Tudom, hogy még mindig csinos, hiszen negyvenhat éves. Azt is látom, hogy nőből van, bár eddig nekem ez nem volt egyértelmű, mert anyaként funkcionált. Olykor rápillantottam Csanádra, aki semmit nem vett észre az egészből. Ha mégis igen, akkor nagy színész, mondtam magamnak.
Megittuk a kávét, aztán elvonultunk a szobámba, de nem hagyott nyugton a megérzésem. Mi a fene van velem? Hogy gondolhatok ilyesmit valakiről, aki szeret engem, aki mindent megtett, feláldozott? Bolond vagyok én? Finoman megkérdeztem, mi a barátom véleménye anyáról, de ő szűkszavúan annyit mondott, kedves. És másról kezdett beszélni. Érezhetően nem fogott gyanút, és nem azért terelt.
Hiába vagyok huszonöt, ismerem a nőket. Szenzoraik vannak, és azt is megérzik, ami közeleg, nemcsak, ami ott van az orruk előtt. Úgy döntöttem, én most elhallgattatom magam, nem gondolok ostobaságokra, hiszen két embert szeretek, és fontos számomra, hogy ők kedveljék egymást. Nem ronthatom el azzal, hogy féltékeny leszek. Még kimondani is borzasztó: féltékeny a saját anyámra! Hogy lehetnék, hiszen a köztünk lévő szeretet annyira erős, hogy nem írhatja felül benne, és bennem sem a nőt. Elhessegettem a dolgot, és napokig nem gondoltam a találkozásra.
Aztán anya megkérdezte, mikor jön el megint Csanád. Lehetett volna ez egy ártatlan kérdés, de nem az volt. Hallottam a hangjában azt a pluszt, amit nem kellett volna. Azt feleltem, nem tudom, majd meglátjuk. Pár napra rá váratlanul beugrott a barátom. Épp munkába ment, és csak egy gyors ölelést akart. Azt mondta, vegyük ezt szülinapi előlegnek, hiszen másnap úgyis együtt töltjük a napot. Ahogy belépett az ajtón, azonnal megéreztem, hogy megváltozik a levegő. Hozta a gyanú illatát, miközben ő csak egyszerűen miattam jött.
Anya azonnal reggelit csinált nekünk, majd kedvesen faggatni kezdte, miközben úgy forgolódott, hogy véletlenül megérinthesse a karját. A szemem kikerekedett. Legszívesebben elbőgtem volna magam. Az nem lehet, hogy így viselkedjen! Legszívesebben arcon csaptam volna magam, hát miféle ember vagyok én, hiszen ilyesmit egy normális, épeszű lány nem feltételez arról az emberről, aki szülte, etette, pátyolgatta. Próbáltam kívülről figyelni a helyzetet, próbáltam nem belemerülni egy ócska feltételezésbe, de tudtam, nem tévedek. Anya úgy ragyogott, ahogy emlékeim szerint soha. Olyan szellemes, vidám, mondhatni bohém volt, amilyennek én nem ismertem. Amikor Csanád megette a szendvicsét, és gyors búcsúzás közepette elköszönt, menten kihunyt a fény. Már nem világított anya szeme, nem volt tele energiával, ahogy percekkel ezelőtt. Az járt a fejemben, hogy megkérdezem tőle, mit gondol a srácról, akivel hónapok óta járok, de féltem, hogy a hangom elárul. Inkább hallgattam.
Most itthon ülök, még mindig hallgatok, és azon győzködöm magam, hogy tévedek, hatalmasat tévedek. És ha nem?
Anya szeret engem. Én is őt. Mi jöhet ezután?
Kép forrása: Pinterest
