Egyre több gyerek mutat autisztikus tüneteket, vagy hiperaktív, nem beszél, figyelemhiányos, és a legtöbb ember mégse kap a fejéhez. Megvédik gyerekeiket attól, hogy a konnektorba nyúljanak, hogy ne csússzanak el a lépcsőn, vagy ne vágják el a kezüket, de az online térben tartózkodástól nem. Mintha a ma embere nem lenne képes felfogni, mekkora károkat okoz. Természetesen a felnőttek jó része magát se korlátozza, nem tekinti veszélynek, hogy már nincsenek társas kapcsolatai, hogy kiesett a mindennapok sodrásából, mert szórakozása és kommunikációjának nagy része az interneten zajlik. Amíg nem fogja fel, mekkora veszteség éri azáltal, hogy nem beszélget, hogy nem fejezi érzelmeit a valóságban, amíg elhiszi, hogy a töméntelen információ hasznára lehet, addig nagyon nehéz megértetni vele, hogy egy óvodás kezébe nem való a telefon. Az se, hogy tévé vagy tablet előtt üljön.
Nem fejlesztésekre kell hordani, hanem meg kell előzni a problémákat, amennyire csak lehet.
A gyerekeket úgy kellene védeni, hogy koruknak megfelelő játékok közé engedjük. Ha a szülő nem fordít erre kellő figyelmet, ha azt hiszi, hogy a telefonon a gyerek tanul, ügyesedik, akkor hatalmasat téved. A fantázia, a szóhasználat, a beszédkészség és kézügyesség jelentős hátrányba került az elmúlt két évtizedben, de mintha nem lennének elegek az intő jelek. Később hiába rohangálnak szakemberekhez, ha az otthoni szokások nem változnak, akkor teljesen felesleges. Ez ugyanolyan, mintha valaki fogyni szeretne, de nem mond le az ételek mennyiségéről és nem törődik a minőséggel, majd csodálkozik, hogy eredménytelen a terve.
Az online térben való mozgás sok esetben hasznos, de nem lehet egy gyerek életének fő mozgatórugója. Nem mindegy, mennyi időre lép be, mennyire veszik el benne. Gondoljunk csak bele, azért, hogy nyugalmunk legyen, beengedjük a dzsungelbe? Ha annyira féltjük, óvjuk gyerekeink testi épségét, vajon a lelkit miért nem? Rajtunk múlik, miért és hogyan engedjük meg bizonyos eszközök használatát. Fontos, hogy amit tesz, ahol elvan csendben és nyugalomban, ellenőrizhető legyen. Tudnunk kell, mit csinál, mivel és kivel találkozik, hiszen óriási szorongást kelthet egy-egy nem gyerekeknek szóló játék. Egy rakás olyan létezik, amit nem nekik fejlesztettek ki. Egyes lények, szereplők jellemük által ijesztők, vagy negatív tulajdonságotokat sugallnak, nem szabadna megengednünk, hogy elhiggyék, valóságosak. Sok szülő nem érti meg, hogy a gyerek nem tud különbséget tenni a valóság és a virtuális világ között. Ha két élete van, akkor kettő van, de csak a játékban, a valóságban nem döngölheti földbe a társát, mert úgyis felpattan majd, ha ütötte-vágta, hiszen a játékban ez van. Úgy hisszük, hogy sokáig fontos elhinniük a fogtündért, a Mikulást és a húsvéti nyulat, de ha ez rendben van, miért nem fogjuk fel, hogy nekik a zombik, a vámpírok, a trollok és bármilyen gyilkolászó szereplők is ugyanennyire valóságosak.
Ha fontos, hogy mit eszik, mikor alszik, mennyit pihen, akkor miért nem fontos az, milyen a szókincse, a fantáziája, mitől fél, hogy ki tudja-e fejezni a gondolatait és érzéseit? Ha sok pénzt áldozunk arra, hogy sportoljon, angolt tanuljon vagy táncoljon, mondván a mozgás hasznos, akkor miért hanyagoljuk el gyerekeink lelkét? Az egyik látszik, a másik viszont nem. Ez igaz, csak éppen a lélekkel, a gondolatokkal és az érzésekkel fog küzdeni egész életében, nem azzal, hogy ő lett-e az első a futóversenyen vagy a kosárlabdameccsen.
A gyerek számára létfontosságú, hogy mindig a megfelelő ingerek érjék. Nem szabad siettetni, hogy villoghassunk velük a szülő, nem szabad olyasmiket erőltetnünk, amihez nem elég érett. Ha ma megkérdezünk egy szülőt, akkor ájulásig tudja dicsérni a gyereke eszét. Iskolába érve azonban valahogy ez múlni látszik. Nem beszélve arról, hogy a szorongásairól, félelmeiről nem igazán vesznek sokan tudomást. Ezekből fakadnak később a kisebbségi komplexusok, a kóros megfelelni vágyások, a visszautasításból eredő agresszivitások.
Nem helyettük kell élnünk, nem lángpallossal kell védenünk őket az óvodában és iskolában, hanem arra kell megtanítanunk, hogy hogyan oldják meg gondjaikat szavakkal, hogyan dolgozzák fel a bennük tomboló haragot. Nem arra van szüksége egy gyereknek, hogy helyette cselekedjenek, hanem arra, hogy megtanulja, hogyan boldogulhat, ha bedobják a mélyvízbe. (Nevezzük magunk közt életnek!)
A szülők nem attól jó szülők, hogy szolgamód lihegnek a nyakukba, lesik a kívánságaikat, hanem attól, hogy olyan útravalót adnak, amely segíteni fogja őket a későbbiekben, amikor már nem fogják a kezüket. Ezért nem ördögtől való a házimunka, az otthoni feladatvégzés, és hogy felelősséggel tartozzon tetteiért, vagy ne mások hibáztatásában lelje idővel örömét.
Kép forrása: Pinterest
