Ha a gyermek nem akar elaludni
GERLINDE ORTNER: NEM AKAROK MÉG LEFEKÜDNI
Andris, itt az ideje, hogy végre lefeküdj! – figyelmezteti kisfiát édesanya. Andris
azonban épp az autóival van elfoglalva, és esze ágában sincs abbahagyni a
játékot.
– Hadd játsszam még egy kicsit! – kérleli édesanyát.
– Szó sem lehet róla! Így is tovább maradtál fenn, mint máskor. Na, gyere
gyorsan.
A gyerek protestál, de végül sikerül édesanyának lefektetnie. Gyors
jójcakátpuszi, villanyoltás, ajtóbecsukás.
Pár perc sem telik el, Andris már dugja is ki a fejét az ajtón:
– Szomjas vagyok!
– Jól van – mondja édesanya -, szaladj, igyál valamit. De gyorsan.
Andris egyre lassuló léptekkel vonul át a nappali szobán. Lehetőleg minél többet szeretne elcsípni a tévé műsorából.
– Minden este ugyanez a cirkusz! – mordul rá édesapa.
Andris hosszas huzavona után elégedetlenül visszakullog a szobájába.
Ugyanezen az estén történt, messze-messze Andristól meg a szüleitől, hogy
Álommanó megint a Földre készült. Mint tudjátok, Álommanó álomport szór a
gyerekek szemébe, hogy ha tetszik, ha nem, elaludjanak.
Csak azt nem tudjátok talán, hogy Álommanónak is van egy sereg gyereke. A
nagyobb manógyerekek már segíthetnek édesapjuknak a munkában. A legkisebb
manógyerek pedig, a kis kíváncsi gézengúz, legszívesebben mindenbe beleütné
az orrát! Állandóan unszolja édesapját, Álommanót, hogy vigye magával őt is a
Földre. De hiába. Ezen az estén aztán elhatározza, hogy titokban mégiscsak
édesapjával tart. Mint tudjátok, Álommanó nagy zsák álomport cipel a hátán.
Manócska kiönt egy kevés álomport a zsákból, maga pedig belebújik. Indulás a
Földre!
Hú, ez aztán a repülés! Manócska egészen beleszédül. Mihelyt megérkeznek a
Földre, észrevétlenül kibújik a zsákból. De még most is szédül. Lehunyja hát a
szemét, és a falnak támaszkodik. Amikor pedig megint felpillant – ó, jaj! -,
Álommanó már messze jár, nem látja sehol! De Manócska nem búsul sokáig:
-Megnézem magamnak a Földet, aztán még mindig lesz elég időm, hogy apámat
megkeressem – gondalja elégedetten. – Mindjárt be is kukkantok ebbe a szobába.
És tudjátok, kinek a szobájába kukucskál be Manócska? Bizony: az Andriséba!
– Hát ez meg miféle szerzet? – kiált fel meglepetten Andris.
– Ki vagy te? Nem ismerlek! De mókás képed van!
Szerencsére a szülei a televízió előtt ülnek, különben meghallották volna Andris
szavait.
– Persze hogy nem ismersz – mondja Manócska. – Most járok először a Földön.
Az én papám az Álommanó. – Akkor te biztosan Manócska vagy, ugye? – bámul
Andris.
– Igen, azért jöttem, hogy segítsek apámnak – henceg Manócska.
– Tudod, mit? – kiált fel Andris. – Tehetnél nekem egy nagy-nagy szívességet.
Úgy unatkozom itt az ágyban. Legszívesebben sose aludnék. Ha nem volna az a
buta elalvás, sokkal többet játszhatnék. Te biztosan tudsz nekem segíteni, hogy az Álommanó ne jöjjön be a szobámba!
Manócska nagyon büszke, hogy Andris ilyesmit tételez fel róla.
– Na jó, segítek – mondja kegyesen. – Apámtól tudom, hogy ahol már elvégezte
az aznap esti munkáját, leszór az ajtó elé egy marék álomport, amit ti nem
láthattok, csak mi. Ha nem szórná az ajtó elé az álomport. még utóbb újra
belehintene egy adagot valakinek a szemébe, az meg kétszer olyan sokáig
aludna – máshol pedig esetleg elfelejtené, és az a gyerek reggelig is ébren
maradna. Itt van az én zsebemben egy marék álompor – tudod, mit? – ideszórom
az ajtód elé.
– Szuper! – örvendezik Andris. – Akkor játszhatom, ameddig akarok! Köszönöm
szépen, aranyos Manócska!
– No, megyek világot látni – szedelőzködik a manógyerek. – Holnap este megint
meglátogatlak. Mulass jól!
Andris pedig boldogan játszik az autóival. Legszívesebben felállítaná az
autóversenypályát, de fél, hogy arra mégiscsak felfigyelnének a szülei. Ásítozik,
a szeme könnyezik, de ügyet sem vet rá.
Másnap reggel Andris bizony igen sápadt, és fekete karikák vannak a szeme
alatt. Barátai beszólnak érte, és játszani hívják.
– Rendezzünk versenyfutást! – ajánlja Miki. Andris örül, mert nagyon szeret
futni. Különben is meg akarja mutatni annak a pimasz Mikinek, aki mindig
csúfolja a lemaradókat. Ha pedig Andris győz, akkor mérgelődik.
– Elkészülni – vigyázz – rajta!
Nekilódul az egész csapat. De mi történt? Az egyik fiú hátul kullog! Egyre nő a
távolság közte meg a többi futó között! Ki az? Hát bizony-Andris! Annyira
fáradt, hogy nem is fut – inkább csak vánszorog csigalassúsággal a többiek után.
Miki a győztes. Ki is neveti Andrist!
Andris úgy érzi, mintha szivacsból volna a lába. Bosszankodik. Nem is játszik tovább a barátaival, mérgesen hazabaktat. De otthon sincs kedve semmihez.
Délután megnézheti a televízióban a gyerekműsort – de még az érdekes
kalandfilm sem köti le az érdeklődését. Fáj a feje, alig tudja nyitva tartani a
szemét. Este ezért a szokásosnál sokkal hamarabb bújik ágyba.
Villanyoltás után megint betoppan Manócska.
– Na, mi van? Most se akarsz aludni?
Andris legszívesebben azt válaszolná, hagy inkább elalszik, de aztán
meggondolja:
– Hát persze hogy nem akarok aludni! Olyan jó volt tegnap éjjel! Légy szíves,
szórj megint egy kis álomport az ajtónk elé.
És Andris megint ébren tölti az éjszakát. De most már nem sok öröme telik
benne, ha az autóival játszik. Kotorászik a játékai között, de valójában semmi
sem érdekli.
Unatkozom! Nem is érzem jól magam, mindenem fáj! Igazából nem is olyan
rossz az az alvás! – gondolja magában.
Reggelire édesanya a kedvenc ételét teszi elébe: zabpelyhes müzlit. Csakhogy
Andrist a fáradtság annyira elgyengítette, hogy meg sem bírja fogni a kanalat.
Kénytelen lemondani kedvenc ételéről.
Reggeli után kimegy a parkba a gyerekekhez. Összehúzza a szemét, mert szúrja
a fény.
– Labdázzunk? – kérdik a gyerekek. De Andrisnak olyan nehéz a karja, a lába,
mintha jókora vasgolyók lógnának rajta.
– Ma nincs hozzá kedvem – mondja elhaló hangon. Játsszatok nélkülem.
– De unalmas vagy! – vágja oda a többi gyerek, és faképnél hagyják. Rá se néz
senki egész délelőtt.
Andris alvás után vágyódik. – De buta voltam! Csak akkor van az embernek
kedve mindenhez, ha alaposan kialudta magát. Csak akkor esik jól a játék, a
tévézés. Csak akkor ízlik a kedvenc étele. Csak akkor tud játszani a barátaival.
Időközben Álommanó megtudta, hogy suttyomban Manócska is vele tartott a
Földre. Mindenütt keresi, de sehol sem találja.
Remélhetőleg nem követett el valami csínyt a kis haszontalan! – gondolja rosszat
sejtve Álommanó.
Aznap este Andris megkéri Manócskát:
– Ma ne szórj álomport az ajtónk elé. Nem szeretnék éjszaka ébren maradni.
Mindenem fáj, a gyerekek meg nem akarnak velem Játszani, olyan fáradt
vagyok.
– Nem értem – mondja Manócska. – Mi, álommanócskák sosem alszunk, mégsem
vagyunk fáradtak. De különösek is vagytok ti, embergyerekek! No, azért még itt
maradok nálad egy kicsit, szeretném látni, amint elalszol. – De Andrisnak már le
is csukódott a szeme.
Mivel Manócska ezúttal nem szórt láthatatlan álomport az ajtó elé, Álommanó
hamarosan betoppan. Boldog, amikor rátalál Manócskára. Igaz, meg is szidja, de nem nagyon. Hanem amikor megtudja, hogy Manócska két éjjel is segített
Andrisnak ébren maradni, komolyan előveszi fiacskáját:
– Mi elboldogulunk alvás nélkül, de az embereknél másképpen van. Ha egy
ember nem alszik eleget, még meg is betegedhet. Te segíteni akartál Andrisnak,
de kis híja, hogy kárt nem tettél benne. Ezért most megörvendeztetjük. Mától
fogva, ha este első szóra lefekszik, reggel jutalmul valami meglepetést talál a
párnája alatt. No de most már szedelőzködjünk. Sok gyerek vár még az
egészséges álomra!
Andris sokáig alszik, átalussza majdnem az egész délelőttöt.
– De jót aludtam! És milyen éhes vagyok! Nagyszerű, süt a nap, mehetek
strandra a barátaimmal!
Amikor Andris be akarja vetni az ágyát, csudaszép tarka álomporgolyót talál a
párnája alatt.
– De gyönyörűen csillog! Ezt biztos Álommanócskától kaptam! – örvendezik
Andris.
És ezentúl valahányszor első szóra, morgás nélkül lefekszik, reggel valami
meglepetést talál a párnája alatt. Már egész gyűjteményre való álomporgolyója
van, és mindig ő nyer, valahányszor golyózik a barátaival.
VÉGE!
Forrás: http://www.18pedagogia.hu/sites/default/files/node/attachments/gyogyito-mesek-gyerekeknek.pdf
