Lea szinte vakon futott elöl, csak ösztönösen követte az ösvényt. Nem nézett se jobbra, se balra. Dia mellette loholt, de ő folyton hátranézett, mintha attól tartott volna, hogy menten ráveti magát valaki a fák közül. Miki szemmel tartotta őket, de közben megpróbálta tekintetével átdöfni az egyre sűrűsödő estét. Dia kocsija a domb alján állt, épp ott, ahol hagyta, hogy egy picit gyalogolnia kelljen.
– Ott! – kiáltotta, és a jármű sziluettje felé mutatott. A levegő szinte kiszorult a tüdejéből, amikor megállt végre mellette. A kulcs remegett a kezében, amikor kinyitotta az ajtót. A pittyegés olyan hangosnak tűnt, hogy ösztönösen összerezzentek mindhárman, de már nem hallották sem a lépteket, sem a kuncogást.
Dia szinte berántotta Leát, de Miki még fél lábbal kint volt, amikor gázt adott. Abban a pillanatban megmozdult az árny az út szélén. A lány nem habozott tovább, a kocsi szinte felvisított a kavicsos úton. A fényszórók keskeny sávban vágták ketté az erdei utat, amelyen kiröppent. A gallyak nem túl barátságosan csapkodták az autó üvegét, ami máskor pokolian zavaró lett volna, most azonban egyiküket se érdelelte.
– Hová megyünk? – kérdezte Lea még mindig lihegve.
– Az erdei házba, hová máshová? – hangzott a sofőr válasza. Erre csend lett.
A kavicsos út végül kivezetett a sima aszfaltra, és a levegő is mintha kitisztult volna. A kocsiban fojtott némaság uralkodott, csak a motorzúgás és a lélegzésük törte csak meg a félelmet.
– Ezt nem úszhatjuk meg! – mondta Miki váratlanul. Éles hangja dühöt sugallt. Válasz nem érkezett. – Meg kellett volna mondani az igazat…Nem úgy történt, ahogy…ahogy elhitettük magunkkal.
– Nem hitettük el, csak nem bírtuk elviselni az igazságot! – Lea hangja kezdett hisztérikussá válni.
– Akkor miért nem szóltál semmit? Miért hagytad, hogy Dia…Ott voltál, és tisztában voltunk az egésszel, nem?
– Senki nem akarta hallani a valóságot. Mindenki azt akarta, hogy balesetnek látszódjon, de nem az volt – Dia hangja halk volt és színtelen.
– Micsoda? – ordított fel a másik kettő egyszerre.
– Erőszakoskodott velem. Ez az igazság. Nem bírtam lerázni. Rám támadt, el akarta venni, amit nem akartam odaadni. Csak megvédtem magam.
– Nem azt mondtad, hogy megcsúszott? Nem azt állítottad zokogva, hogy úgy értél oda, hogy láttad, amikor lezuhant?
Dia hallgatott. Még szűz volt, még kislány, amikor Szabolcs kigúnyolta, és felajánlotta neki, hogy megmutatja, mi a valódi élvezet. Elkapta és magához húzta. Olyan vadul csókolta, hogy kiszállt belőle minden erő. Majd megmarkolta a mellét, és közölte, hogy tökéletes. Tiltakozott, mire a fiú kinevette, és megmarkolta a nemiszervét is.
– Ide teszem be, te kis szűzlány! – suttogta a fülébe. – Ide, és megtudod, milyen az, ha igazival van dolgod. – Ő pedig lemerevedett. Nem sikított, és nem mozdult.
– Nem tudom már, mit mondtam! Nem voltam képes emlékezni és azt se akartam, hogy ti rosszat gondoljatok rólam. Én csak…– Dia ekkor zokogni kezdett.
– Az utat nézd, mert mindannyian itt maradunk a végén! – ordított fel Miki, amikor átfutott előttük egy róka. Vagy bármi. – Majd odabent megbeszéljük. De most már ideje őszintének lenned, mert eljött az ideje annak, hogy tisztázzuk, ki mit hazudott azon az estén.
– Ezt épp te mondod? – hördült fel Lea. – Hiszen követted őket. Mert te se akartál mást, csak ugyanazt.
– Hazudsz!
– Nem, csak nem akartam elhinni rólad, hogy képes lennél rá.
Ekkor feltűnt a tábla, ami befelé mutatott az erdőbe, és egy kis kastélyt ábrázolt. Nem, nem a kis házra utalt, egyszerűen valaki szórakozásból odarajzolta, de az idők során nem mosta le az eső, és most irányjelzőnek éppúgy megfelelt, mint annak idején. Az úttól két kilométert kellett még beautózni az apró kavicsokkal beszórt úton, ami már elgazodosott az évek során, mire megpillantották a rozzant kunyhót, amit egykor olyan vadregényesnek gondoltak. Jóval rosszabb állapotban volt, mint régen. Új tulaja biztosan nem költött rá egy fityinget se. Dia dobogó szívvel lassított. Érezte, hogy hónaljában csordogál az izzadtság.
Hát ott voltak megint. Ott volt a lépcső is, ami levezetett a völgybe, a tóhoz, amely annyira hívogató volt a holdfényben. Azért is indult el azon az estén. Nem volt benne egy fikarcnyi félsz se, főleg, mert tudta, hogy a többiek a nappaliban maradtak tévézni. Tévedett. És ennek árát meg kellett fizetnie. Az autó megállt, de egyikük se mozdult.
– Nem maradhatunk a kocsiban, menjünk! – mondta végül a srác, de látszott rajta, hogy nincs hozzá sok kedve. – A kulcs talán a régi helyen van. Ott volt. Ez kissé megnyugtatta.
A ház ajtaja most is nehezen nyílt, mint egykor, és a szag, ami bentről áradt pontosan olyan volt, mint egykor. Megállt az idő odabent, csak épp velük haladt tovább idekint, de ebben nem volt köszönet.
Úgy tűnt, egyikük sem az, akinek mondja magát, és mindnyájan a maguk igazával és emlékeivel őrzik azt az estét, amelynek szörnyű emléke nem halványodott el, akármennyire törekedtek rá. Mindhárman sejtették, hogy nem lesz könnyű éjszakájuk. De abban azért mindhárman bíztak, hogy sikerült egérutat nyerniük.
Lea felkapcsolta a villanyt. A félhomályban is látszott a vastag por a bútorokon. A lámpa bár világított, ócska volt, és fénye épp csak annyira volt elég, hogy ne essenek hasra. A lány a falnak dőlt, és bámulta a helyet, amelyet gyűlölt, és megfogadta, hogy soha nem merészkedik a közelébe. De itt voltak mind. A három barát, és talán a negyedik is, aki elérkezettnek látta bosszút állni rajtuk.
Egyikük majdnem megölte, vagy nyomorékká tette, már maga sem volt biztos abban, amit látott. Hát nem halt meg? Nem csúszott meg, mert részeg volt?
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
