Az ablaküveg, amelyen át kiláttak a kertre, homályos volt a kosztól. Érezhetően nem járt arra senki legalább egy éve. Talán régebb óta. Nem lehetett kivenni semmit, de Lea továbbra is úgy bámult kifelé, mintha keresne valamit. Vagy valakit. Dia letette a táskáját, nekidőlt a falnak, és Mikire pillantott, akit nem zavart a por, le se vette a lepedőt az egyik fotelről, úgy zuhant bele.
– Nem emlékszem pontosan arra az éjszakára…– mondta Lea váratlanul. – Arra emlékszem, amit ti mondtatok, és én hittem nektek.
Dia ráemelte tekintetét, és elfutotta a méreg.
– Ez most mit jelent? – Barátnője megvonta a vállát, ami túl könnyed volt a közléséhez képest.
– Este volt, nem láttam jól, és én elhittem, amit hallottam tőletek. Elmondtátok mi történt, és én hinni akartam nektek. Védeni akartalak benneteket, mert úgy gondoltam, ez a dolgom.
Miki felpillantott.
– Aztállítod, hogy nem tudtál semmit?
– Inkább csak sejtettem, hogy valami nem kerek. Valami hiányzott a képből, de jobbnak láttam csendben maradni.
Dia szólásra nyitotta a száját, de aztán mégse mondott semmit. Biztos volt benne, hogy Lea hazudik, megjátssza az egészet, mert szeretne ártatlan maradni. Kint a szél megrezegtette a fák ágait, egy apró nyikorgás is bekúszott a csendbe. Mintha a ház is hallgatózott volna, és egy jellel tudtukra adta volna, hogy ismeri őket, előtte nem titkolhatnak el semmit. Elfintorodott, majd hidegen, mint a jégcsap, ennyit mondott:
– Tudjátok, mi az igazán ijesztő? Hazudtunk mindhárman. Mindenkinek, egymásnak, de még magunknak is. Szabolcs azonban tudja, és talán ő pontosan emlékszik arra az estére. Sokkal pontosabban, mint bármelyikünk, aki tagadni akarja.
Miki felállt, a kandallóhoz lépett, és megpiszkálta a hamut egy bottal, aminek semmi értelme nem volt.t
– Hideg van! Be kellene gyújtani. – A két lány nagy levegőt vett, mielőtt bármit is mondott volna.
– Nem akarok aludni! – mondta Dia. – Nem is tudnék. Félek, ahogy akkor is, habár akkor nem attól féltem, ami történni fog, hanem épp attól, ami nem… De pokolian fázom. Begyújtanál? Ott van a sarokban egy kis fa.
Lea Mikire pillantott.
– Szerintetek biztonságban vagyunk itt?
Egyikük se válaszolt. Nem tudták hazudjanak-e tovább, vagy mondják ki, hogy félnek. Dia megfordult és elindult az egyik szoba felé. Egyedül akart lenni pár másodpercre, hogy ne kelljen sírnia, hogy ne kelljen emlékeznie. Miki nem bírta tovább, és gyufát keresett.
Dia dermedten megállt az üres szoba közepén, ahol csak egy hintaszék várakozott a régebbi időkből ki tudja, mire. Öreg, szúette darab. És mozgott. Ringott előre, hátra, ütemesen, megállás nélkül. Felsikoltott, mire a többiek odarohantak. Úgy tűnt mintha nemrég még használta volna valaki. Ahogy a sikoly elhagyta a száját, a szék varászütésre megállt. Épp olyan volt, mint a többi öreg szék, amelyre nem volt biztonságos ráülni, mert lehet, hogy nem szerette volna a gazdáját.
– Mi történt? – kérdezték egyszerre.
– Van itt valaki rajtunk kívül – hangzott a válasz. – Ez a szék mozgott, amikor ideértem. Higgyetek nekem!
– Ebből elég! – mordult rá a fiú. – A székek nem mozognak maguktól, itt bent pedig nem fúj a szél. Ki vagy merülve, és rémeket látsz. Gyere, ülj le. Esetleg kártyázzunk vagy játsszunk barkochbát? Ahhoz nem kell semmi, de eltereli a figyelmünk.
– Jó…Bár nem tudom, van-e értelme, mert nem maradhatunk itt a végtelenségig.
Lea nézte őket, és az járt a fejében, hogy Miki még mindig szereti Leát, ahogy ő is a fiút, ez azonban nem lehet az este konklúziója, mert épp azért vannak most itt, hogy mindezt lezárják.
A nappaliban gyors mozdulatokkal megszabadultak a sok, poros lepedőtől, és mindhárman leültek. De nem lett barátságosabb a hely. Odakint feltámadt a szél, sokszor úgy tűnt, léptek zaja hallatszik, de aztán kiderült, hogy az eső kezdi verni az ablakot, az ágak csapódnak a háztetőhöz. Nem volt kedvük játszani, de beszélgetni se. Hajnaltájban, amikor mégis elszundítottak, villámlani kezdett. A vihar felerősítette bennük a tomboló kétségbeesést. Egyre erőteljesebben dörgött és szinte olyan sűrűn villámlott, hogy nappali fényben láthatták az erdőt.
És akkor kopogtak. Nem a képzeletükben, hanem a bejárati ajtón. A hang ijesztő volt, de nem erőszakos, csak rövid, szabályos kopogás, mint, amikor valaki vendégségbe érkezik. Dia felült, Miki kábán nézett, Lea pedig megmarkolta a szék karfáját, amibe belepréselte magát egy könyvvel, amiből egy sort se olvasott el.
– Ne nyissuk ki! – suttogta. A fiú mégis feltápászkodott, megigazította, kócos frizuráját és elindult az ajtó felé. Nem húzta el a reteszt, csak kilesett a kis felső ablakon.
Odakint két alak állt csuromvizesen, hátizsákkal. Egy lány és egy fiú, arcukon fáradtság és kétségbeesés. A lány felnézett, és meglátta Miki arcát.
– Ne haragudj, eltévedtünk az erdőben! Teljesen eláztunk, a telónk is lemerült. Megláttuk a fényt…Bemehetnénk megmelegedni?
Miki visszanézett a többiekre, de Dia a fejét rázta. Lea azonban felállt. Hangja alig hallható, de határozott volt.
– Engedjük be őket! Ez mégiscsak egy ház! Nem válhatunk teljesen paranoiássá.
– Talán épp ez a cél – morogta a fiú, de már nyúlt a reteszhez. Az ajtó kinyílt, és a két idegen belépett. Ruhájukból folyt a víz, a lány reszketett. A fiú azonnal levette a kabátját.
– Köszönjük! Nem számítottunk ekkora viharra. Ha még öt percet kint vagyunk, megfagyunk! – A tűz még pislákolt a kandallóban, ami valamelyest megnyugtatta az ottlévőket.
Dia egy lépést hátrált. Valami nem stimmelt. A fiú hangja, mozdulatai ismerősek voltak. Mintha már látta volna valahol. A lány körbejáratta tekintetét, majd tekintete találkozott Leáéval. Nem volt abban se hála, se köszönet. Csak a felismerés.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
